Pár évtizede jóval egyszerűbb kérdés volt a gyereknevelés. Durr, egy pofon jobbról, és rögtön tudta a büdös kölke, mit szabad és mit nem. A tekintélyelvűség a hatvanas évektől vált egyre népszerűtlenebbé, a merev szigort felváltotta a szélsőséges engedékenység. Hamar kitűnt azonban, hogy a kontroll hiánya és a gyerek egyenjogúsítása legalább olyan hibákat szül, mint az autoriter nevelési módszer.
A szülői tanácstalanságra egy sor nevelés-módszertani kézikönyvvel válaszolt a piac. Az egyik legnépszerűbb magyarországi könyvesboltban majd’ ötszázféle kiadvány között válogathatunk… Tanulhatunk szuperdadáktól, tíz pontba foglalva elismert pszichológusok osztják meg velünk tapasztalataikat, nevelhetünk Gordon– (nem Ramsay) módszerrel, Suttogóval, PR-, HR-szakemberek útmutatásával, de még maga Arnold Schwarzenegger is ellát jó tanácsokkal, mi a teendő, ha a kis gézengúz visszaköpi a tányérra a brokkolis halat.
Ha az egyik „nem válik be”, elég leemelnünk a polcról betűsorrendben a következőt, amely „bizonyítottan hatásos”, „kutatásokkal alátámasztott” módszerrel csalogat.
A gyerek mindebből csak annyit érzékel, hogy anyu a múlt héten még „gondolkodószőnyegre” ültette, ha valami rosszat tett, bár azt sose magyarázta el, mi értelme van az azon való ücsörgésnek, a következő héten már füstölővel aurát tisztít. Szakkönyv ide vagy oda, ha kifogy a béketűrésből, azért néha ordít, a következő pillanatban pedig ölelgeti, puszilgatja, és olyan, számára értelmetlen szavakat skandál, mint „lelkiismeret-furdalás”, meg „stressz”. Csoda, hogy összezavarodik?
Gyerekbőrbe bújt diktátor
– Néha olyan hisztit vág le, hogy elsüllyedek szégyenemben – mered a távolba kiüresedett tekintettel a barátnőm. – Amúgy jó gyerek… Épp csak ha nem az történik, amit ő szeretne, balhézik. Akaratos, na! Az apja is ilyen fajta. Nem tudom, mit kellene máshogy csinálnom. Mindent megkap, szeretjük, soha kezet nem emeltem rá, nem értem, mitől ilyen – tördeli a kezét, majd sóhajtva feláll, és kéri az alig négyéves kisfiút, hogy szedje össze a homokozójátékait, mert indulni kell. Kezdetét veszi a húsz percig tartó huzavona, könyörgés, fenyegetőzés, kergetőzés.
A kisfiú elszalad, anyuka utána, elkapja, az rúgkapál, ordít, anyu elenged, gyerek megint el, anyu összepakol, megint szalad a gyerek után, aki megint ordít, maradni akar, anya győzködi, kisfiút nem érdekli, elszalad, anyu utána… Aztán maradnak. Bő egy órát. – Végül is annyira tényleg nem is sietünk – hadarja zavartan, és megint a távolba mered.
Talán ez az eset volt a döntő lökés, hogy megpróbáljak utánajárni, szakértők, gyereknevelési könyveket kiadók szerint hogyan is kéne rendet vágni ebben a kérdésben.
Riha Zsófia gyereknevelési tanácsadó szerint például a gyerek magatartásának vajmi kevés köze van a genetikához, hiszen a gyerek viselkedése, temperamentum csak mintegy tíz százalékban alkati kérdés, a maradék kilencven százalék azonban nevelés. Ha állandóan magyarázkodni vagyunk kénytelenek, sürgős önvizsgálatot kell tartanunk.
A rossz hír, hogyha a helytelen viselkedésre nem reagálunk megfelelő határozottsággal, lassan, de biztosan átveszi az irányító szerepet. A jó hír, hogy még a legelvetemültebb ördögfiókákat is vissza lehet gyúrni. Csak következetesség kérdése az egész.
A választás szabadsága
– Michael Winterhoff német gyermekpszichiáter, a Miért válnak zsarnokká a gyerekeink? című könyv szerzője a szülő-gyerek között működő túlzott partneri viszonyt tartja a legfontosabb nevelési hibának – emeli ki Schenk Borbála, a kiadó szerkesztője.
– Winterhoff szerint nem a tekintély hiánya a legfontosabb probléma, hanem inkább az, hogy a gyerek a felnőtt szintjére van fölemelve, s olyan döntéshelyzetekbe van belekényszerítve, melyekhez pszichésen még éretlen. Képtelen lesz elsajátítani a viszályokban való eligazodás képességét, mert nem tanulja meg felmérni, hogy mi a helyes és mi a helytelen.
A végeredmény? Egy olyan felnőttként kezelt, de attól még gyermeki érzelmi és értelmi szinten működő kisgyerek, akinek sose kell konfrontálódnia a szüleivel, mert mindent ráhagynak, akinek alapélménye, hogy mindig igaza van.
– A szülők elhalmozzák gyereküket lehetőségekkel, és rájuk bízzák a döntést. Ez a kényszer azonban nyomasztóan hat a gyerekre – erősíti meg mindezt Csides Kata pszichológus is. – Képzeljük csak el! Állunk a kedvenc boltunkban, ott a millió hívogató áru, és nekünk íziben választanunk kell. Hiba szerzünk meg egy szép darabot, mégse vagyunk boldogok, hisz ott marad száz másik kísértés.
Nem az a jó kérdés, hogy „mivel volna kedved játszani?”, hanem hogy „kockával, vagy inkább vonattal?”. Felajánlom ugyan a gyereknek a választási lehetőséget, de csak az általam meghatározott határokon belül. Így megmarad mintegy a szabadsága, és az akaratérvényesítése sem sérül.
Rossz gyerek, rossz szülő?
– Nincs olyan, hogy „rossz gyerek” – állítja Riha Zsófia. – A kicsi a szülő tükre. Ha én rossz passzban vagyok, ő is rossz állapotba kerül. Ha fáradt vagyok, vagy egyszerűen csak otthon nem mennek jól a dolgok, a gyerek megérzi és nyűgösséggel reagál, mert nem tud mit kezdeni az én bajommal.
A dackorszak az egyik legfontosabb fejlődés-lélektani állomás. Bármily bosszantó is, szükséges, mert a „rosszalkodással” a gyerek felméri, meddig mehet el. A kicsi olyan, mint a csikó, karám kell neki, hogy ne szaladjon el. Ha a karám túl szűk, nem tud fejlődni, ha túl tág, elvész benne, bizonytalanná válik.
Nem akkor vagyunk jó szülők, ha mindent megengedünk, hanem ha szabályokat állítunk fel, s a gyerek fejlődésével párhuzamosan tágítjuk a kereteket, amelyekhez aztán mindig következetesen tartjuk is magunkat.
Szájba rágva
A határokat ugyan a szülő jelöli ki, de nem várja meg, hogy a gyerek átlépjen rajtuk, hogy aztán lecsapjon rájuk. Fontos, hogy a gyerek tisztában legyen azzal, bizonyos viselkedés, tett milyen következményeket von maga után. Például: „ha tovább folytatod a játékot, és nem jössz fürdeni, későn kerülsz ágyba, és már nem lesz időnk a mesére!”
Nagyon fontos a szóbeli megerősítés. Magyarázzunk a gyereknek! Ha szórja a játszótéren a homokot, nem az a helyes válasz, hogy elkapjuk a kezét és némán elrángatjuk, mert ebből nem érti, mi a baj. El kell neki mondanunk, hogy amit tett, miért rossz. Ugyanígy, ha valamit szépen csinál, azt is szóvá kell tenni, és meg kell dicsérni.
A tárgyi jutalmazásnál minden gyerek többre becsüli az együttlétet. Társas lények vagyunk. A jó viselkedést inkább közös játékkal, lófrálással vagy eggyel több esti mesével jutalmazzuk, mint nyalókával vagy újabb kisautóval.
Úgy mondjuk el neki, mit akarunk, hogy meg is értse! A „nem szeretlek, mikor így viselkedsz” rossz kommunikáció, a gyerek amúgy is el van veszve a helyzetben, felesleges tovább nehezíteni a dolgát. Csak egy figyelmeztetés van, a második esetben cselekedni kell, nem szabad újabb és újabb lehetőséget adni neki, mert a kicsi hamar rájön, hogy a szülő szava csak üres fenyegetőzés.
– Ha a gyerek hisztiben tör ki, mert nem teszik neki valami, sok szülő megijed, hogy mit szólnak majd mások, ezért bármit megtesznek, csak hogy elhallgattassák – hangsúlyozza Csides Kata. – „Na jó, egye fene, legyen!”, és már kapják is fel a gyereket.
A kicsi azonnal megérzi, ha nem vagyunk érzelmileg stabilak, és ha látja, hogy így képes hatni ránk, újra és újra beveti ezt a fegyvert. A gyereknevelés az egyik legtöbb türelmet igénylő munka. Ha a szülő fáradt, hajlamos a legkisebb ellenállás irányába menni. Inkább elpakolja ő a játékot, mint hogy meggyőzze a gyereket, hisz az jóval strapásabb, ez azonban hosszú távon megbosszulja magát.
Ha nem ragaszkodunk következetesen a szabályainkhoz, a gyerek nem érti majd, hogy valami néha miért kötelező, ha máskor egyáltalán nem az, összezavarodik, a zavar pedig szélsőséges viselkedési formákban, például hisztiben, rivalizálásban ölt testet.
Forrás: Kismama magazin
Kapcsolódó cikkek
