Testvérek: ég és föld!
A nagy úgy szopott már a szülés utáni napon, hogy alig lehetett letenni, a kicsi meg csak nyammog. A nagy sokat aludt éjjel, a pici szinte semmit. A nagy minden nap kakilt, a kicsinél várod, mint a messiást. A nagy ilyenkor már forgott, hat kiló volt, és szopta az ujját. A nagy imádta a krumplipürét, és gyönyörűen ivott pohárból. A nagy ekkora korábban már rég nem aludt délután…
Azt hihetnénk, hogy az első gyereknél szerzett tapasztalatok egytől-egyik segítségünkre lesznek a második gyerek nevelgetésében. Hát, bizony sokszor nem. Hány anya mesélte, hogy zokogva ült az első gyerek szoptatási táblázata fölött, mert halálra aggódta magát, hogy a kicsi ehhez képest alig eszik valamit, nem beszélve a kakilásról. No, hát hízik, meg fejlődik. Jó, jó, de hogyan… Ha nem lenne az a táblázat (sőt, ha nem lenne mérleg sem), akkor mindenki nyugodt lenne. De így…
Gének és környezet
Nem ritka, hogy ami az első gyereknél beválik, a másodiknál nem. Ezt kudarcként élheted meg. Itt az ideje, hogy felidézd, hogy az általad ismert testvérpárok mennyire (nem) egyformák. Ha neked van testvéred, emlékezz a gyerekkorotokra. Hamar ráébredhetsz, hogy egészen mások voltatok, és valószínűleg felnőtt korotokra is megmaradt némi – legalább temperamentumbéli – különbség.
Hogy ez miből adódik? Akár a nemekből is, bár – e sorok írója a megmondhatója – néha a lányok krampuszabbak tudnak lenni a fiúknál.
A gének is hordozhatnak különböző vérmérsékletet, de ezt tovább módosítja a környezet: mi érte a babádat magzati életében, mi szülésnél, mi a születése után közvetlenül, és mi a családi környezetből. Ez mind-mind komolyan befolyásolja a baba alkalmazkodóképességét, azt, hogy mennyire érzékeny a külső ingerekre, a stresszre, mennyire nyugtatható vagy éppen simulékony. Tegyük hozzá még azt a komoly matematikai tényt is, hogy a második nem első.
A második nem első!
Az elsőnél a legtöbb szülő minden figyelmét a babának szenteli, a másodiknál már annyit, amennyi jut. Ez természetes a mi kultúránkban, és a gyerekek ennek megfelelően másképp élik meg a babakorukat. Az elsőnek egy darabig kizárólagos joga van a szüleire és a javakra, a második már eleve osztozik. Az elsőnél még komoly figyelmet fordítunk arra, hogy a legókészletek a saját dobozukba kerüljenek az építési útmutatóval együtt, a másodiknál már van némi keveredés (a harmadiknál pedig ömlesztve tároljuk, és nem is emlékszünk rá, hogy volt hozzájuk útmutató!).
Az elsőnél még pihenten kezdted, a másodiknál már tudod, micsoda kincs két óra alvás egyben. Az elsőnél tudatosan – bár néha kicsit gyakorlatlanul – pelenkáztál, fürdettél, etettél, megválogattad a gyerekdalokat, a meséket, és kizárólag apára és nagyira bíztad, ha muszáj volt fogorvoshoz menned. A másodiknál már rutinból végzed a feladatokat, nem készülsz ki attól, ha odakúszik a nagyhoz, miközben az a napi egy rajzfilmjét nézi, és simán lepasszolod őket a szomszédnak, amíg leugrasz a kozmetikushoz. Nem gondolom, hogy az egyik gyakorlat jobb vagy rosszabb. De egyértelműen MÁS. Ne csodálkozz hát, ha a két gyerkőc is másképp viselkedik. És ez így van jól, így lesz színes a világ.
Vigyázz, csapda!
Két eltérő temperamentumú, személyiségű emberhez persze nem lehet tökéletesen egyformán viszonyulni. Igenis kellemesebb együtt lenni a kedves, alkalmazkodó, mosolygós, csendes gyerekkel, mint a szélvész típusú pukkanccsal, aki ráadásul időzített bombaként működik. De ugye senki nem mondta, hogy az élet habos torta? A legjobb, ha elfogadod az alaptermészetüket, és te alkalmazkodsz hozzájuk.
Igen, a kicsinek ezerszer is elmondod, hogy nem húzzuk a macskát a farkánál fogva (ha a macska esetleg maga nem nyomatékosítaná ezt). És nem teszed hozzá, hogy “bezzeg a nővéred soha..!” Ez utóbbi ugyanis nem gátolja meg a további macskás kísérletezésben, viszont megalapozza a testvérviszályt. Ki kell alakítanotok apával (nagyival, stb. együtt) egy olyan stratégiát, amelybe nem fér bele a gyerekek összehasonlítgatása, viszont az igen, hogy egymástól függetlenül kezeljétek őket.
A bezzeg-gyereknek se jó!
Mindig tetszett az a szoknya, amit anyukád vett neked. Iskolás korodban eszedbe sem jutott kijelenteni, hogy soha többé nem akarsz zongoraórára járni. Azt a középiskolát választottad, ami a szüleidnek tetszett, és mindig időben hazaértél a bulikról. A mai napig sem lehetsz rossz, meg kell felelned az elvárásoknak. Lehet, hogy nem is tudod, miért vagy ennyire maximalista, nem is tudatosult benned, hogy kiskorodban egyszerűen belesimultál a szüleid rólad kialakult képébe, és te lettél a “jó kislány”, míg a tesód a rosszaság. Lehet, hogy te is bezzeg-gyerek voltál. A tesód meg szépen kanászodik, ahogy az útját kijelölték a gének és a környezete. Így együtt. A jó hír az, hogy a te gyerekeiddel lehet ez másként.
Ne legyen “a kicsi”, “a nagy”, “a jó”, “a csibész”, “a tehetséges”, “a kitartó”. Legyen Bence, Hanna, Kati, akiket az itt és most alapján kezelsz, ha éppen rosszalkodott, kitartó volt, vagy a korát meghaladó feladatot oldott meg!
Kapcsolódó cikkeink:
- Ilyen az élet a nagycsaládban
- Kicsi és nagy – mit kezdjenek egymással?
- Testvérek: Így neveld a középsőt!
Kapcsolódó cikkek
