Az az igazság, hogy egészen a húszas éveim végéig egyáltalán nem foglalkoztatott a gyermekvállalás gondolata. Aztán lassan elindult bennem egy folyamat – először csak szívesebben voltam gyerekek társaságában, majd azt vettem észre, hogy azon pörög az agyam, milyen lenne mégis?
Azt tudni kell, hogy mikor már megérett bennem a gondolat, hogy igenis vágyom arra, hogy anya lehessek, határozott elképzeléseim voltak szinte mindenről, a szüléstől kezdve az egészen hétköznapi dolgokig. Persze a legtöbbet az élet és a kislányom nevetve felülírta.
Hiába próbálkoztunk tudatosan, a pozitív terhességi tesztnél kisebb sokkot kaptam. Ilyen hamar? De hát én még nem állok készen, még én is egy nagy gyerek vagyok! Hogy fogok életben tartani egy csecsemőt? Rögtön belevetettem magam a különböző honlapok olvasgatásába és videók nézegetésébe, így tanultam meg többek között pelenkázni is.
Mikor tudatosul benned, hogy anya leszel, beszállsz egy csónakba és evezni kezdesz. Áthajózol a változások tengerén, hogy a te saját, csodás, babaillatú kikötődhöz érj.
Ezek a változások mindenkiben végbemennek, kiben kisebb, kiben nagyobb mértékben. Én személy szerint az utóbbiak táborát erősítem.
Először is én magam változtam meg, mondhatni felnőttem a feladathoz. Észrevétlenül elkezdtem anyaként gondolkodni már akkor, mikor még meg sem született.
Mindig is idegen volt tőlem a gügyögés és babusgatás, erre másfél éve mást sem csinálok. A szoptatás gondolata a világból is ki tudott kergetni, most pedig az első perctől imádom. Határozottan úgy gondoltam, hogy a kicsi majd a saját ágyában fogja végig aludni az éjszakákat – ennek ellenére minden este átviszem magunkhoz hajnalban, mert szeretem a szuszogását hallgatni.
A nyálas gyerekpuszi lett a legfinomabb dolog a világon, a rendetlenséghez egész könnyen hozzá lehet szokni, ahogy az állandó éjszakázáshoz is. A sírás nem idegesít, hanem a szívembe mar, a kislányom bámulása játék közben pedig a legizgalmasabb dolog, amiben valaha részem volt.
Alig várom, hogy pár órára egyedül lehessek, aztán tíz perc sem kell, és hiányozni kezd.
Anyaként megedződünk. Olyan dolgokat is kibírunk, amiket előtte nem is gondoltunk volna, testileg és lelkileg egyaránt, legyen szó az egész napos nem evésről, az éjszakánkénti két-három óra alvásokról vagy a sírórohamokról – mert azokból is van ám bőven.
Az anyaság nem csupa rózsaszín máz, csak a nehéz oldaláról inkább nem beszélünk, talán azért, mert egy boldog kacaj, az első lépések, az első anya szó hallása a szájából minden rosszat felülír.
Nem születik senki tökéletes szülőnek, de azzá válunk, mert a gyermekünk számára mi vagyunk a tökéletesek, bármilyen hibát is vétünk.
Értük változunk meg, még ha nem is tudatosan. Ráadásul ez a változás folyamatos, észrevétlenül végigkíséri minden napunkat. Egyre inkább olyanná alakulunk, akire a gyermekünknek a leginkább szüksége van. Persze nem minden perc tökéletes, de az együtt töltött napok az olykor rossz pillanatokkal együtt mégis azzá lesznek.
Szülővé, anyává válni számomra tehát egy folyamat, ami még mindig tart, és amit rengeteg lélekbeli változás kísér. Olykor, amit tegnap gondoltam, mára semmis lesz vagy átalakul. Én is alakulok, formálódok a gyermekem igényeinek megfelelően. Nálam legalábbis így történik, és gyanítom, nem vagyok egyedül.
A kislányom már egyéves elmúlt, mikor az egyik este, a sokadig kelésénél, mint a villám, úgy csapott belém a gondolat, a bizonyosság: jól csinálom! Akármennyit botladozok az úton, bármennyire is bizonytalan vagyok sokszor magamban és abban, amit épp teszek, jó anya lettem.
Nyitókép: Getty Images (a kép csak illusztráció)
Kapcsolódó cikkek
