Mikor kicsi voltam, egyszerűen imádtam a Karácsonyt. Egész évben azt vártam! Minden év novemberének a végén, egy táblára felírtam 1-től 24-ig a számokat, és minden nap áthúztam egyet. Elmondhatatlanul lassan telt az idő! “Vajon megkapom a hőn áhított piros szoknyát? És azt a csaholós kutyát, ami járni is tud?? És a Buci babát?? Jaaaj, csak a Buci babát kapjam meg, jó leszek egész évben, eskü!”
Alig vártam, hogy 24-én reggel elkezdődjön a készülődés, a díszítés, a sütés-főzés- persze családi botrányokkal tarkítva. Minden évben ugyanaz a műsor: a fa felborul, a mártás odaég, mindenki ordít, aztán délután megjön az egész család, a nagyszülők, nagynénik, nagybácsik, és béke lesz. Gyűlnek az ajándékok a fa alatt, nyüzsgés tölti meg a kis lakást, melegség és boldogság van. Imádom.
Azaz imádtam. Ma már korántsem annyira.
Mikor anya lettem, jött a kérdés: mi legyen a mi Karácsonyunkkal? Milyen lesz a mi Szentesténk?
Ha igazán őszinte akarok lenni, az igazság az, hogy szerettem volna gyerek szerepben maradni ezen a napon. Nem szívesen vállaltam volna át a vendéglátó szerepet. Nem azért, mert lusta voltam főzni, hanem mert nem akartam még ennyire felnőtt lenni. Igen, már én is anya vagyok, de közben gyerek is, és ezen az egy napon szeretnék ez is és az is lenni egy kicsit.
A probléma azzal kezdődött, hogy a férjem is hasonlóan gondolkodott, de neki az ő családjával töltött Szenteste az, ahol ő a gyerek.
Így alakult ki a szokásos rend, hogy 24-én elkezdtünk “ingázni”. Az osztódás nyilván nem volt opció, hiszen mi négyen is egy család vagyunk, együtt kell maradnunk. De akkor mégis, hogy lehetünk egyszerre az én családommal és az övével??
Tudom mit gondoltok… 24-én legyünk csak négyesben, és majd 25-26-án családozzunk! Jól hangzik, és így utólag visszanézve valószínűleg így kellett volna csinálni az elejétöl fogva, de egyikőnk sem volt kész feladni a családi Karácsonyt, amiben mi is gyerekek vagyunk a fa körül. Aztán ahogy a gyerekek egyre nagyobbak lettek, megszokták, hogy háromszor karácsonyoznak 24-én. Reggel négyesben, délután az egyik és este a másik nagyszülőknél.
Persze nekünk, ez csupa konfliktus, hiszen senkit sem szeretnénk megbántani, de ez szinte sosem sikerül. Az első helyen nem merünk eleget enni, hogy maradjon hely a második vacsorának is, mivel mindkét helyen isteni a menü!
“Muszáj már indulnotok?” “Hol vagytok már? Csak rátok várunk“
Ahogy így leírom, kezdek ráébredni, hogy lehet, hogy senkinek sem jó amit csinálunk.
Miért ragaszkodom ehhez mégis ennyire?
Foghatnám a gyerekekre. Mert ők tényleg így szeretik. Akarnak lenni itt is és ott is. De a valóság az, hogy nem akarok felnőni.
Ha elkezdünk négyesben ünnepelni, akkor valami véget ér. Valami végérvényesen megváltozik. Tudom, ez az élet rendje…
De ez van, vállalom: hiába lettem anyuka. Egy évben egyszer szeretnék gyerek maradni. Ameddig csak lehet.
Kapcsolódó cikkek
