Hisztikezelés: “Minden gyereket le tudok csillapítani. A sajátomon kívül.”

Az ember nap mint nap találkozik azzal a helyzettel, hogy egy gyerek kontrollálatlanul üvölt nyilvánosan, és a szülők tehetetlenül nézik. Vagy esetleg próbálkoznak csitítani a kis drágát, de sajnos mindhiába.

Persze én biztos voltam benne, hogy ez velem sosem fordul majd elő. Egyrészt tudtam, hogy a gyerekem zseni lesz. A családunkban mindenki nagyon okos ugyebár. Valószínűleg a mi kis drágánk latinul fogja kérni majd a cumisüvegét, és magának fog pelenkát cserélni. Nyilván.

Azt is gondoltam, hogy én majd olyan ösztönös ősanya leszek! Elég lesz “úgy” néznem rá, és ő rögtön tudni fogja, hogy ezt nem illik. Nem akarok felvágni, de mindig is volt egy ilyen szuperképességem. Eszméletlenül jól bánok a gyerekekkel. Elég tőlem egy pillantás, és máris abbahagyják a sírást. Jó, ezt akkor még nem teszteltem az én gyerekeimmel, csak másokéval, de az még nehezebb! Szóval nem kérdés, hogy az enyémekkel úgy megy majd minden, mint a karikacsapás!

Egyszer például egy kis rózsaszín ruhás, copfos kislány állati rondán hisztizett a plázában. Én csak odamentem, leguggoltam hozzá, rámosolyogtam, “úgy” néztem rá, és ő azonnal abbahagyta a sírást! Igen. Ő is érezte, hogy én vagyok a “suttogó”. Ez egy képesség, nem tehetek róla. Szegény anyukája. Picit sajnáltam, hogy neki nincsenek ilyen szuperképességei, de hát nem vagyunk egyformák! Kedvesen mosolyogtam rá, és dobtam egy együttérző pillantást búcsúzóul. Biztos nagyon örült…

Persze aztán lett gyerekem, és kiderült,  hogy csak mások gyerekének tudok ilyen tehetségesen pillogni és suttogni, az enyémmel szívem szerint inkább ordítanék, mert fogalmam sincs, miért üvölt, és hogy mit kéne csinálnom,  hogy befejezze. Hogy történhetett ez? Mikor korábban zseniális voltam?!

Az érdekesség az, hogy mások gyerekeivel azóta is remekül bánok. Csak az enyém nem érzi a szupererőm. Különös. 

Persze nem ordított a gyerek gyakran. Csak mikor éhes volt, vagy álmos, vagy felébredt, vagy bepisilt, vagy bekakilt. Meg ha jött a foga, vagy változott az idő. Na meg ha kimentem a szobából, vagy valaki rajtam kívül meg akarta fogni. Ezen kívül hétköznapokon és hétvégén, közlekedési eszközökön, hordozóban, babakocsiban, autósülésben, öltöztetés közben, na meg fürdésnél. Semmi vész.  Egyáltalán nem készültem ki, már majdnem visszanőtt a szempillám, amit kitépkedtem.

Persze idővel könnyebb lett. Egyre kevesebbet üvöltött valóban. Na meg én is megtanultam kezelni. A dackorszakot most nem szeretném részletezni, mert ott még volt pár félreértés köztünk, de mire négyéves lett, szinte bárhol tudtam villogni vele, hogy milyen jól nevelt kölyök. Nem dobta el magát a közértben, szinte sosem lejmolt, és mindig azonnal odajött a játszón, és szó nélkül hazaindult velem, mikor szóltam, hogy megyünk ebédelni.

Egyetlen kritikus helyzet maradt, ahol megfékezhetetlen hurrikánként tombolt, az pedig a fodrászat volt.

Benjámin valószínűleg úgy érezte, hogy akárcsak Sámsonnak, neki is a hajában van az ereje, és konzekvensen senkit nem engedett ollóval a tincsei közelébe egész pici korától kezdve.

Mondjuk, köztünk szólva valóban kincset értek azok a tincsek, mivel majdnem két évig alig volt haja az én kis drágámnak. Mikor végre kinőtt hátul egy kis Bundesliga frizura, kezdetben nem is volt szívünk levágni. Később viszont úgy beindult az a sörény, hogy muszáj lett volna igazítani rajta egy picit.

Eleinte én próbálkoztam, de miután a szomszéd néni megfenyegetett, hogy rám hívja a gyermekvédelmiseket, feladtam a harcot. Próbálkozott még anyukám, a barátnőm, akit imádott a gyerek, anyósom, de minden esetben krokodilkönnyek, és egy, a teljes kerületben hallható hiszti lett a hajvágás vége.

Gondoltam, eljött az idő, hogy felkeressünk egy igazi szakembert. Irány a fodrász szalon! Egy nagyon kedves lányhoz vittem elsőre, akit felkészítettem, hogy nem lesz könnyű a helyzet, de ő magabiztosan kijelentette, hogy látott ő már hisztis gyereket, nem lesz gond (szpojler: ILYEN hisztiset még nem látott, lett gond…).

Csokival, gumicukival, máskor tiltott cukros italokkal és pufikkal felfegyverkezve vágtunk neki a hajvágásnak.

Harminc perccel később a könnyeivel küszködő fodrászlány sűrű bocsánatkérések közepette paterolt ki minket a szalonból, mielőtt a teljes vendégkörét elveszítette volna.

A kisírt szemű gyermek lehajtott fejjel, ferde bilifrizurával távozott a tetthelyről. Miután hüppögve, mégis elégedetten konstatálta, hogy ismét ő nyert, azért elmosolyodott kissé, de ahogy rám nézett, inkább elfordította tőlem a ferde bilit, és még több pufit tömött az arcába.

Gondoltam, akkor többé nem lesz levágva a haja, több is veszett Mohácsnál, de ezt a ferde bilit azért mégiscsak jó lenne kijavítani, és az biztos, hogy én még egyszer meg nem próbálom.

Új szakembert kellett keresnem.

Gyomorgörccsel, szégyenkezve kullogtam a következő fodrászatba, ahonnan ismét kudarcélménnyel távoztunk, most már nemcsak elöl volt ferde, hátul is lett benne egy lyuk.

Aki ezen a ponton azt hiszi, én voltam a béna, annak szeretném elmondani, hogy mindennel, azaz MINDENNEL próbálkoztam: kedvességgel, könyörgéssel, zsarolással, fenyegetéssel, vesztegetéssel, józan ésszel, játékossággal, eltereléssel, konzekvens szigorral, muzsikaszóval, gumicukival, de nem működött semmi! És ez nem olyan “jó majd abbahagyja” hiszti volt ám.

Ez egy vörös fejű, fájdalmasan üvöltő, fuldoklós hiszti volt, kidagadó erekkel, és úgy két liter könnyel. Nemcsak én nem bírtam elviselni, hanem senki, de tényleg.

Utolsó próbálkozásként bevetettem a nagyágyút. Egy elegáns plázában találtam egy gyermekfodrászatot, ahol Villám McQueen-ben ülve, rajzfilmnézés közben vágták a gyermekek haját. Jó, kábé annyiba került, mint egy felnőtt hajvágás egy mesterfodrásznál, de ezen a ponton bármennyit képes lettem volna fizetni azért, hogy sikerüljön a mutatvány.

Remegő gyomorral érkeztem, és előre szóltam a lánynak, hogy készüljön fel, mert ilyen botrányt még életében nem látott, mint ami most következik, lassan már nincs olyan fodrászat a kerületben,  ahol fogadnak minket.

Ő mosolyogva beemelte Benjámint a csillogó piros sportkocsiba, és elindította a Kisvakondot, és lássatok csodát: a gyerek egy hang nélkül engedte, hogy levágja a haját. Egy piros autó, egy kis kormányzás, egy működő duda, és a vakond. Ennyi kellett, hogy végre sikerüljön a lehetetlennek tűnő küldetés.  

Ma már tudom, hogy más gyerekét valamiért sokkal könnyebb megvigasztalni az embernek, mint a sajátját, és valószínűleg mégsem én vagyok a suttogó, csak akkor ott a rózsaszín ruhás kislánnyal nem volt még tétje. Mikor te állsz ott, és a tied ordít, teljesen más a helyzet. Szóval már nem nézek bölcsen, csak együttérzőn mosolygok, és annyit súgok oda a kétségbeesett anyukának: “Elmúlik…”

Semjén Nóra, az Anyakivan vlog szerzője