Nem volt ez másképp a gyerekneveléshez kapcsolódó gondolataimmal sem. Aztán megszülettek a gyerekeim és az elveim, elvárásaim – hogy is mondjam – kissé megváltoztak, szebben fogalmazva: alkalmazkodtak a körülményekhez. Minél több gyerekem lett, annál inkább alkalmazkodtak.
Az egyik, nagyon is határozott elvem az volt, hogy amilyen sokáig csak lehet, távol tartom a gyerekeimet a tévétől és a különböző csihi-puhis (rajz)filmektől. Különösen ellenszenvesek voltak az emberfeletti képességekkel rendelkező, a világot folyton megmentő szuperhősök. Úgy véltem, hogy ezek a lények részben túlságosan agresszívak (egy gyerek számára is), másrészt a történetek a jóság mellett túl sok gonoszságot is felvonultatnak.
Nem is volt gond ennek az álláspontnak a keresztülvitelével, mert Férj is (részben) egyet értett vele, Nagyfiút pedig egyáltalán nem érdekelték ezek a fantázialovagok, sőt Nagylányt sem kötötték le, hisz ő mégiscsak lánynak született.
Aztán úgy alakult, hogy egyszer-egyszer mégiscsak szembejöttek velem ezek a szuperhősök egy-egy farsang, zsúr kapcsán, amelyek e téma köré szerveződtek. Nagylány továbbra sem mutatott érdeklődést az irányukba, de Nagyfiúban már felébredt a vágy egy-egy Superman/Batman figura birtoklására. Ellenálltam és nem vettem neki, amit ő zokon vett, de mivel a rajongása csak felszínes volt, ezért hamar meg is feledkezett róla.
Közben telt-múlt az idő és egyre több ilyen film jelent meg a mozikban, és egyre nehezebb volt kivonni magunkat a hatásuk alól. Egyrészt, mert volt egy-két tényleg jól sikerült darab, ami még nekem is tetszett, másrészt én hiába nem engedtem a gyerekeimnek, hogy ilyesmit nézzenek, a környezetük filmnézési szokásaira ez vajmi kevés befolyással bírt.
Középső és Négyes óvodába kerülésével dömpingszerűen érkeztek a különböző kérések, igények a legkülönfélébb szuperhősök beszerzésére. (Nagyfiú és Nagylány továbbra sem vett ebben részt, addigra már kinőttek belőle, illetve soha nem nőttek bele igazán.)
Én pedig még mindig ellenálltam. De Négyes olyan megkérdőjelezhetetlenül kitartott az álláspontja mellett (mint vezérhangya a bolyban), hogy repedések kezdtek mutatkozni szívem bástyafalán. Amikor tartalék csokikészlete felének felajánlásával rávette Nagylányt, hogy segítsen neki levelet írni az Angyalnak egy plüss Pókember beszerzése érdekében, tényleg meghatódtam.
Ekkor leültem és végiggondoltam, vajon tényleg ártalmasok-e a szuperhősök a negyedik leszármazottamra nézve, és hogy van-e olyan okos az én gyerekem, hogy helyén tudja kezelni a dolgot. Arra a következtetésre jutottam, hogy bár nekem továbbra sem szimpatikus ez a világ, ha alaposan átbeszélem Négyessel a dolgot, akkor nincs abban semmi rossz, ha kap egy-egy ilyen témájú játékot, plüssfigurát. S itt a hangsúly az átbeszélésen volt, ami tökéletesen sikerült: az 5 éves Négyes megértette, hogy ez csak mese, nem léteznek természetfeletti erővel bíró emberek, ha valakit megdobunk kővel, az bizony fáj, és ha nem értünk egyet valakivel, akkor eltérő véleményünk kifejezésének nem az a legbiztosabb módja, ha körbetekerjük pókhálóval.
Ezzel ismét bebizonyosodott számomra, hogy a gyerekek képesek a világ dolgait megérteni, ha az ő szintjükön beszélünk róluk. Nem kell mindenhol veszedelmet látni, a szülői példamutatás erősebb és hatékonyabb a külső ingereknél, még ha ezt néha nehéz is elhinni.
Így osztozok most a lakásunkon egy plüss Pókemberrel, egy szuperhősös párnával, na meg egy pókemberes legóval, és bizton állítom, soha nem voltam nagyobb biztonságban.
A szerző további írásai: a A Mom with five blogban, családi magazinban és a Facebookon
Kapcsolódó cikkeink:
Kapcsolódó cikkek
