Dr. William Sears gyermekorvos definiálta először a kötődő nevelést (attachment parenting) a XX. században. A módszer alapelve, hogy a gyermek érzelmi szükségletei épp olyan fontosak fejlődése szempontjából, mint a fizikai szükségletek. Nem a babát próbáljuk meg “idomítani” a mi igényeihez, hanem fordítva. Nem ő döntött úgy, hogy megszületik, hanem mi vállaltuk őt, így nem neki kell hozzánk alkalmazkodnia. A válaszkész nevelés lényege, hogy a babát igény szerint szoptatjuk, felvesszük, ha sír, és nagy hangsúlyt fektetünk a fizikai kontaktusra (ezek eredménye lesz sokaknál például az együtt alvás). Nem erőltetünk rá napirendet, hanem figyelünk az igényeire, és közösen alakítjuk ki a rendszert (vagy épp káoszt?).
A módszer követői úgy tartják, ezzel a neveléssel érzelmileg stabil, a világot pozitívan szemlélő, kiegyensúlyozott utódaink lesznek. Jól hangzik, igaz?
Tizennégy év távlatából ezt kissé másképp látom. Ne értsetek félre. Ha újrakezdeném, valószínűleg most is nagyon hasonlóan csinálnám. Persze nem azért, mert annyira bevált, hanem azért, mert belőlem ez jön. Én ilyen anya vagyok. Sosem bírtam hallgatni, ha sírt a gyermekem. Hiába mondták az okosok, hogy ez “hiszti”, meg “manipuláció”, hagyjam, majd abbahagyja, nekem az volt a természetes, hogy hamar felvettem és megvigasztaltam, hiába volt hajnali három, és hiába nem aludtunk emiatt három évig.
Az igény szerinti szoptatás is könnyen ment. Mivel cumit egyik gyermekem sem fogadott el, hiába tuszkoltam, nem is nagyon volt más módszerem a sírás csillapítására: ha az alap dolgokat ellenőriztem és mindent kizártam (nem éhes, nem pisis, nem kakis), és nem működött se a ringatás se a simogatás, akkor jött a cici. Mondjuk, a mostani fejemmel felmerül, hogy vajon jó ötlet volt-e rendszeresen megetetni egy jóllakott gyereket, hiszen ha csak “cumizik” akkor is eszik közben, sőt, az is felmerül, hogy talán azért ordított folyton, mert állandóan ráküldött egy csomó tejcit a teli pocakjára…
Lehet, hogy hallgatnom kellett volna azokra, akik azt mondták, várjak három órát két etetés között??!
Mielőtt elvesznék a részletekben, mondom mi lett ennek a hozzáállásnak az eredménye rövid és hosszú távon (azt fontos tisztázni, hogy minden gyerek más és más, így hiába használod ugyanazt a nevelési módszert, mégis teljesen más lesz az eredmény mindenkinél. Szóval a dolog egyáltalán nem fekete-fehér.)
Rövid távon ami jó volt, az az, hogy az együtt alvás segített abban, hogy összességében többet tudjunk aludni. (Persze ki tudja… lehet, hogy ha kibírtam volna két átüvöltött éjszakát a Ferber-módszerrel, akkor nem kel fel minden éjjel háromszor, három éven át… ).
Az éjszakai szoptatás önkiszolgáló rendszerben működött. Ha sírt, már csatlakozott is… Ez nekem jobban bevált, mint a minden estés felkelés, babát ágyból kivevés, szoptatás, visszaaltatás, majd ezek után teljesen éberen visszamenni aludni (próbálni). Akkoriban, azzal a rengeteg felgyülemlett kialvatlansággal nem bírtam már tovább azt, hogy a pihenésem háromszor-négyszer megszakadt egy jó fél órára minden éjjel. Így ez tűnt akkor a jobb választásnak.
Viszont a hátránya, hogy a fiam ötéves koráig velünk aludt. Azt leírni sem merem, milyen sokáig igényelte az esti “altatást”, hogy ott legyek vele, míg elalszik.
Most persze lehet azt gondolni, hogy a kötődő nevelés nem egyenlő azzal, hogy nincsenek határaink, és én is lehettem volna határozottabb, amikor úgy éreztem, hogy elérte azt a kort, amikortól már nem indokolt az együtt alvás.
A kisfiam – amikor szóba került ez a téma – már négyévesen remekül megfogalmazta, hogy nem fair dolog vele szemben az, hogy én hozzászoktattam őt a jóhoz, majd most elvárom, hogy érje be kevesebbel. Azt szokta meg, hogy velem alszik, és kész! Ezzel szemben nehéz volt okos érveket felhozni…
Később is voltak ebből problémák, amik szerencsére azóta megoldódtak.
Nem szívesen aludt például másnál (ez egy erős eufemizmus. A valóság az, hogy nem aludt másnál… ) és az ottalvós osztálykirándulás is komoly kihívást jelentett neki éveken át.
Szerintem érdemes ezeket tisztán látni, mert akárhogy is döntünk, jó tudni, hogy mi mit hozhat magával.
Persze az is igaz, hogy az érzelmi kötelékünk azóta is nagyon szoros, ami jó dolog, és én is nagyon szerettem a bujcizós éjszakákat, amíg elfértem mellette.
Az igény szerinti szoptatással az volt a gond, hogy „élő cumivá” váltam. A gyerekeket nem igazán érdekli, hogy hol vagytok, és épp ki van még jelen, ha kell a cici, akkor nincs mese. Ha azt szokják meg, hogy ha fájdalmuk van, vagy frusztráltak, akkor záros határidőn belül cicihez jutnak, akkor simán le fogják tépni a pólódat a közértben vagy a játszótéren is, ha épp úgy adódik. És ez nem túl kellemes. Ráadásul az ember egy idő után teljesen bezárva érzi magát, mert senki más nem tudja ezt megadni nekik, csak az anya, így az lesz az érzésünk, hogy ránk mindig szükség van, és emiatt nehéz otthonról elszakadni.
A tejtermelésnek viszont jót tett az igény szerint szoptatás, ezt biztosan mondhatom. Ugyancsak kontra, hogy a hasfájásnak – én úgy tapasztaltam – kedvezett ez az össze-vissza evés.
Az megint csak tény, hogy az immár nagy gyermekeim az ételre sem tudnak nagyon türelmesen várni. Jó, mondjuk ki: semmire sem tudnak. És ez az egyik fő problémám a válaszkész neveléssel.
Ami a hosszabb távot illeti… ha az ember ahhoz szoktatja a gyerekeit, hogy sosem kell várni az igényeik kielégítésére, hiszen mindig mindent azonnal megkapnak: ételt, italt, vigasztalást, közelséget… ennek sajnos nem az lesz az eredménye amire számítottam, hogy majd később állati kiegyensúlyozottak lesznek, hanem az én tapasztalatom szerint inkább az, hogy valódi terroristákká válnak, akik képtelenek két percet várni bármire. Egyszerűen nem alakul ki bennük az a türelem és tolerancia, amit az a baba megtanul, akinek kell várni mondjuk addig, amíg letelik a három óra két etetés között, vagy akit nem kapkodnak fel állandóan. Hogy attól sérül-e a lelkük? Én nem tudom, tényleg. Mi így nőttünk fel, persze, nem vagyunk százasak, de hogy ettől van-e? Ki tudja?!
Mindenesetre az élet nem habos torta, és a diszkomfort-tűrő képesség és a türelem, azért két elég hasznos dolog, ami jól jön, ha nem akarjuk, hogy később folyton kikészüljenek.
Szóval összességében: a kötődő nevelés bizonyos elemeivel máig egyetértek. Viszont azt gondolom, fontos, hogy ha ezt ha nevelési irányzatot követjük, azért szabjunk bizonyos határokat, és ne áldozzuk fel teljesen önmagunkat, mert az később visszaüthet. És jó ha elfogadjuk: senki sem tud semmilyen módszert magára erőltetni. Mindenki azt az irányt választja, ami az ő egyéniségéhez illik, ami neki könnyen jön. Épp ezért nincs értelme annak sem, hogy utólag ostorozzuk magunkat, mondván, másképp kellett volna csinálni. Nyugtasson minket a tudat, hogy úgy csináltuk, ahogy tudtuk. A legjobb tudásunk szerint.
Semjén Nóra, az Anyakivan vlog szerzője
Kapcsolódó cikkek
