A hét csendben elfogadott salátatörvénye: mostantól bárki névtelenül feljelentheti a gyermeket nevelő azonos nemű párokat, ha éles lesz az új szabályozás. Merthogy anonim módon bejelentést lehet tenni, ha valaki kétségbe vonja egy gyermek megfelelő testi, szellemi és erkölcsi fejlődéséhez szükséges védelem és gondoskodás, valamint születési nemének megfelelő önazonossághoz való jogát. Igazán nagyot lépnénk előre (nem hátra), mostantól aztán igazán védve lennének a kicsinyeink: igaz, a nevelőszülőknél elhelyezett, halálra forrázott vagy épp csomagtartóban holtan talált ártatlanok kevésbé, de hát nem lehet egy lépésben minden problémára megoldást találni: bőven elég azokra fókuszálni, amelyek nem is valódi problémák.
Miről is van szó? A napokban elfogadott 50. paragrafus lehetővé teszi az állampolgárok számára, hogy névtelenül feljelentsék a hatóságoknál azokat az azonos nemű párokat, akik gyermeket nevelnek. Az új, 83 paragrafusból álló törvényre a jogszabály bevezetője szerint azért volt szükség:
- hogy az állami szervek működésébe vetett közbizalom növekedjen,
- elismerjék vele a bejelentések jelentőségét a magánszektorban és a közszférában
- működő munkáltatók, valamint az állami szervek működésének jobbá tételében,
- mindenekelőtt pedig növekedjen az Alaptörvényben foglalt alapvető értékek és jogok magasabb védelmi szintje, különös tekintettel a magyar életmód megvédéséhez fűződő közérdekre.
Novák Katalin köztársasági elnök nem írta alá, hanem megfontolásra visszaküldte az országgyűlésnek az új panasztörvényt. Az indoklásában Novák azt írja: „Az uniós szabályozás kötelező átültetését megvalósító törvény rendszerében idegen test a III. fejezet, amely nem erősíti, inkább gyengíti az alaptörvényi értékek védelmét”. Szerinte a törvény eszközei „vitathatók, mivel a közösség tagjai közötti bizalmatlanság növelését szolgálhatják”, és a fejezet „a címével ellentétes hatású”. Ezért kéri, hogy az országgyűlés e rész nélkül fogadja el újra a törvényt.
A visszaküldés kétségtelenül árnyalja a képet, ugyanakkor még nem tudjuk, mi lesz a vége a polémiának. Ezen túl már az ötlet is erősen aggályos.
A kormányok – nem csak a miénk, a világon az összes – rendszerint akkor nyúlnak identitáspolitikai kérdésekre húzott propagandához, amikor nem tudják (mert sokba kerül) vagy nem akarják (mert népszerűségvesztéssel járhat) orvosolni a valódi, égető társadalmi és szociális problémákat. A recept egyszerű: vagyunk mi, a “normálisok”, és vannak ők, a “hazaárulók, deviánsok”. A társadalmi vitába fektetett energia aztán elszipkázza a figyelmet a tényleges feladatokról, miközben a “tettünk valamit az egységért” hamis illúzióját kelti, és összefogja az egyként gondolkodókat. Tény: jóval könnyebb egy ártalmatlan, fals ellenségképet támadni, mint konkrét, problematikus helyzeteket megoldani.
Mondjuk ki: a gyerekek nem azért vannak, lehetnek veszélyben ma Magyarországon, mert a népesség nagyjából 1-2 százaléka történetesen nem heteroszexuális, így aztán előfordul, hogy anya a válás után egy másik nővel költözik össze, netán egy tizenöt éve monogám kapcsolatban élő meleg férfipár örökbefogadott valaha (amikor még egyedülállók is adoptálhattak) egy sajátos nevelési igényű, “intézetis” roma óvodást, akinek esélye se lett volna másképp családba kerülni.
Nem, a valódi problémák nem ezek, hanem ennél sokkal súlyosabbak: ott a több százezer mélyszegénységben élő, 12 ezres családi pótlékra támaszkodó gyerek, akiknek a szülei a tartozásaik miatt soha nem fognak a fekete zónán kívül dolgozni, hogy adókedvezményt vehessenek igénybe, ezért fekhelyük sincs. Ott vannak a hiányos felszereltségű, nem ritkán omladozó, legfeljebb 15 fokra felfűthető vidéki iskolák, a brutális pedagógushiánnyal, ami miatt sok esetben dajka vigyáz déltől az óvodásokra. Ne feledkezzünk meg az állandó hátrányban lévő speciális nevelési igényű gyerekekről sem, akik szakemberhiány miatt legfeljebb magánúton kaphatnak segítséget a haladásukhoz, és ott vannak a gyakorlatilag teljesen magukra hagyott halmozottan sérült gyereket nevelő családok is, akiknek gyakran utazó pedagógus se jut, nem még egyéb segítség, sőt: nemrég még az eddig közgyógyászati ellátásként kapott pelenkát is kivették alóluk.
Végül, de nem utolsósorban ott van az ezer sebből vérző gyermekvédelmi rendszer is, ahol sok esetben akkor történik csak kiemelés, amikor már vér is folyt, és ott van – az ezzel társuló – elavult nevelőszülői rendszer is, amelynek az utóbbi időben szinte minden hétre jutott áldozata. Egy lepusztult kutyaólban verték halálra, fürdetés közben elevenen megfőzték, és a közelmúlt egészen elképesztő tragédiája: etetés közben megfulladt, segítséget nem kapott, majd a nevelőszülő két napon át furikázott a csomagtartóban a halott a kétévessel, aki mellett ott ült egyéves kis testvére is. A nevelőszülői rendszer megreformálásának kérdése mindezek fényében azonban még mindig kevésbé égető a kormány számára, mint az, hogy Pistike esetleg két nőt szólít anyának tiszta és rendezett otthonában, és ketten gondoskodnak róla odaadó szeretettel.
Nem baj, most majd jöhet az esti fogócska zaja miatt zabos házmester-szomszéd, aki majd felnyomja a családot, hogy az Alaptörvényben rögzített “magyar életmód megvédéséhez fűződő közérdek” sérül, és majd őket zaklatja a gyermekvédelem ahelyett, hogy időben ott lennének, ahol kell: mielőtt mondjuk az ablakon dobnának ki egy hat hónapos csecsemőt, akinek anyját egy éve fenyegeti az apa. Igen, a névtelen feljelentéseknek kis hazánkban komoly történelme van.
Bacsó Péter 1969-es kultuszfilmje, A tanú plasztikusan bemutatja, hogyan hasítottak a Rákosi-korszakában az ideológiai okokkal címkézett névtelen feljelentések, és az ezekre épülő koncepciós perek: most ugyan kivégezni senkit nem fognak, de hogy sokak életét megkeseríthetik.
Kapcsolódó cikkek
