Jó-e ha korán ismerkedik a betűkkel a gyermek?
“Anyatársaimtól hallom és sokfelé olvasom, hogy egy új lehetőség van a kisgyerekek fejlesztésére: olvasni kell tanítani őket. Nemcsak egyszerűen az iskola megkezdése előtt, hogy már úgy menjenek iskolába, hogy tudnak olvasni, hanem sokkal előbb, minél előbb, úgyszólván újszülött koruktól – írja egy olvasó.
“(Az egyik barátnőm féltréfásan azt mondta, hogy a legjobb volna már az anyaméhtől…) A férjem is azt mondja, hogy a mai világban ez indokolt, és helyes a gyereket időben felkészíteni a kihívásokra. Már azon is sokat vitatkoztunk, hogy a három és fél éves kislányunk tanuljon-e idegen nyelvet az óvodában, és vegyen-e részt a különböző ott felkínált fizetős foglalkozásokon.
A lányunk egyébként, ha jól értettem, amit olvastam, már lemaradt erről a korai olvasástanításról, de a kisfiúnk, aki most egyéves és három hónapos, még beleesne a javasolt időszakba. Azt is mondják, hogy a gyerekek nagyon örülnek ennek a tanításnak, szívesen csinálják, és egyáltalán nincs szó semmiféle erőltetésről.
Én sokat vagyok a gyerekekkel, és mindenfélével foglalkozunk, amit szívesen csinálnak (tutajt kötözünk és úsztatjuk a fürdőkádban, vagy néha a közeli patak vizén, miközben egy spárgával persze fogjuk, hogy egészen el ne menjen, és más hasonló dolgokat), de mostanában már néha egy kicsit szorongok, hogy elmulasztok valamit, egy lehetőséget, ami soha többet nem tér vissza.
Ezt nem szeretném. De amikor a férjem leül a gyerekekkel “tanulni”, okosítani őket, akkor egy idő után (nagyon rövid idő után) azt látom, hogy unatkoznak, és a férjem kicsit ideges. Egyébként nagyon jóban vannak, és imádnak az apjukkal hancúrozni, csak éppen ezeket a ‘fejlesztő’ játékokat nem szeretik igazán. Az könnyen lehet, hogy a férjem nem jól csinálja, nem ért hozzá, mert soha nem is tanulta, hogy hogyan kell az ilyesmit.
Ha a gyerekek – elsősorban a lányunk – kérdeznek valamit, hosszan, bonyolultan és persze pontosan válaszol, de a gyerekek már régen másfelé néznek, amikor ő még mindig beszél. De visszatérek az eredeti kérdésre: mulasztok-e valamit, ha nem kezdek hozzá a kisfiam korai fejlesztéséhez, nem kezdem olvasni tanítani (persze szakszerűen)?”
Válasz: “szerintem nem mulaszt”
Glenn Doman amerikai idegsebész 1964-ben jelentette meg New Yorkban a How to teach your baby to read? – vagyis: Hogyan tanítsd meg kisgyerekedet olvasni? – című könyvét. (A könyvet H. R. Lückert 1966-ban németre fordítja.) A szerző állítja, hogy az iskoláskor előtti olvasás növeli az intelligenciát, a gondolkodási képességet, sőt, a tehetséget is.
Doman könyve egy nagy áramlatba illeszkedik be, ami az 1960-as évek elején indul, amelynek az a lényege, hogy talán sokkal korábban és sokkal intenzívebben kellene tanítani, mint az eddig szokásos volt. (Hiszen a gyerekek négyéves korukra elérik egyáltalán elérhető értelmi színvonaluk 50 százalékát, majd nyolcéves korukra 80 százalékát…) Így talán a hátrányos helyzetű gyerekeken is lehetne segíteni.
Nagy programok indulnak sok pénzzel, és beletelik 10-15 év, mire kiderül, hogy a látványos kezdeti eredmények a semmibe foszlanak, az “előny” csak az iskola első két évében tart ki, viszont a gyerekek neurotizálódnak.
Ezek az első nekifutások a tanulást, mint tisztán kognitív (gondolkodásbeli) és emlékezeti teljesítményt fogják fel, míg a spontán, elsősorban még a mozgásos, utánzásos, szabad játékban realizálódó érzéki, érzelmi, kreatív, szociális és gyakorlati tanulást elhanyagolják. (Németországban a szülők kiharcolták az óvodákban az olvasástanítást, Lückert könyve nyomán, és ezután hívják fel a gyermekorvosok a figyelmet arra, hogy a kisgyerekkor megrontása és iskolásítása milyen káros következményekkel járt.)
A kisgyerek spontán módon, tanítás nélkül, “magától” hihetetlenül sokat és intenzíven tanul; egy egész nyelvet megtanul például két-három év alatt, anyanyelvi szinten.
A gyerekek mindig nagyon örülnek, ha együtt lehetnek a számukra fontos felnőttekkel, és átélhetik anyjuknak vagy apjuknak koncentráltan csak rájuk irányított figyelmét. (Ez akkor is örömteli lehet, ha akár “olvasni” tanítja őket az erre felkészített anya vagy apa.) Az együttlét a fontos itt és a személyes figyelem. Igen, ennek a fontossága már akár az anyaméhtől megvan (sok vizsgálat mutatja, hogy már a magzattal is lehet kommunikálni).
De a mai világban a valódi felkészítés a kihívásokra, meggyőződésem szerint, nem a korai tanítás, hanem a megőrzött gyerekkor! A kisgyerek lehessen kisgyerek, sok szabad játékkal, nagy érzelmi biztonságban, sok mesét hallgatva és a spontán utánzás beszédtől tevékenységig terjedő lehetőségeivel. A gyerekben kiskorában még sokkal mélyebbről fakadó, nagyobb erők hatnak (mondjuk így: az agy kéreg alatti központjaiból feltörő erők), mint amilyeneket később, vagy akár most is a szándékos, tudatos tanítás és tanulás (az agy kérgi részéhez kötődő tevékenység) mozgósítani képes.
Szerintem az a helyes, ha hancúroznak az apjukkal; szerintem nem kell idegen nyelvet tanulniuk az óvodában, nem kell részt venniük a fizetős foglalkozásokon, de más vélekedések szerint (ezek ötévenként többnyire Amerikából induló “tudományos” divatok, melyeknek kiinduló pontja a következő öt évben megcáfolódik) igen.
És a szülő dönt. Ami engem illet: én nem vinném gyerekemet ilyen fejlesztésre, én nem próbálkoznék korai (olvasás-) tanítással.
Ezeket olvastad már?
- Elkapatom, ha sokat van ölben? – Vekerdy válasza
- Jó a vegyes csoport? – Vekerdy válaszol
- Diszlexia-veszélyeztetettség – a legkorábbi jelek
Az olvasói kérdés és válasz A szülő kérdez, a pszichológus válaszol című könyvből származik, a könyvet megvásárolható az Animusnál.
Kapcsolódó cikkek
