A nemet mondás a gyereknevelésben nem egy választható opció, hanem olyan természetes dolog kellene, hogy legyen, mint hogy megtanítjuk köszönni a gyereket. Életvezetési készségnek hívják, mert azzal tanulja meg a gyerek, hogy nem kap meg mindent, amit csak akar majd felnőttként sem, hogy anya és apa nemet mond neki kiskorában.
„Készség, amelyet mindenkinek fejlesztenie kell”
Dan Mager pszichoterapeuta lelkes szóvivője a nemet mondásnak, és egyenesen károsnak tartja azt az egyre terjedő szülői gyakorlatot, hogy nem mondanak a szülők nemet a gyerekeknek, leginkább azért, mert félnek a reakcióktól – azaz attól, hogy a gyerek hisztizni fog (bár aki tapasztalt anya, apa, az tudja, hogy ezerszer megpróbáljuk, csak néha mi is elfáradunk… – a szerk.)
„Sok szülő számára nagyon csábító igent mondani a gyermeke minden kívánságára. A szülők természetesen azt szeretnék, hogy a gyerekeik boldogok legyenek. Az anyagi dolgok által nyújtott boldogság azonban a legjobb esetben is múlandó, és a kutatások azt mutatják, hogy egy olyan hiányérzetet táplál, amelyet csak átmenetileg lehet kielégíteni. Az egyik legértékesebb lecke, amit megtaníthatsz a gyerekednek, hogy az igazi boldogság nem abban rejlik, hogy megkapod, amit akarsz, hanem abban, hogy értékeled és a legtöbbet hozod ki abból, amid van. Annak megtanulása, hogy hogyan kell kezelni azt, ha nem kapjuk meg azt, amit akarunk, amikor akarjuk, olyan alapvető készség, amelyet mindenkinek fejlesztenie kell” – írja a szakember.
Legyenek határok
Természetesen nemcsak a tárgyakra kell érteni a nemet mondást, hanem az olyan határokra is érti a szakember ezt, mint például hogy nem a gyerek dönti el, mikor menjen aludni, és ha azért rimánkodik, hogy minden reggel kólát ihasson, akkor sem engedjük neki, ha a feje tetejére áll. A nemet mondás benne van a hétköznapok ezernyi helyzetében, ami valóban azt is jelenti – főleg a kicsiknél még –, hogy ez az ezernyi helyzet mind teret ad a „nem” szócska miatti hisztire is. De más okokból is hiányozhat a pszichoterapeuta szerint a nemet mondás képessége a szülők eszköztárából:
- Nem akarják, hogy hisztizzen a gyerek.
- Kompenzálják a gyerekeikkel kapcsolatos bűntudatot.
- Így akarnak barátkozni a gyerekeikkel, és nem akarják magukra haragítani őket.
- Úgy gondolják, hogy a gyerekeiknek mindent meg kell kapniuk, amit csak akarnak.
- Többet akarnak nyújtani a gyerekeiknek, mint amennyi nekik volt gyerekként.
A szakember szerint elkerülhetetlen, hogy a szülők végül felállítsanak határokat a gyerekek számára, mert legkésőbb az óvodában, majd az iskolában észre fogják venni, milyen sokat ártanak a gyereknek azzal, ha otthon mindent szabad, az oktatási intézményekben pedig szigorú keretek között kell létezni. Ezt a kettősséget a gyerek szenvedi meg és lesz a helyzet áldozata.
“Ez a pokol egy új formája lesz minden érintett számára” – írja a pszichoterapeuta. Ha a gyerekek hozzászoktak a túlzott kényeztetéshez, akkor a külvilágban, ahol nem kapnak meg mindent, amit akarnak, nem szabad bármit tenni, amihez kedvük van, rosszul fogják érezni magukat, mintha megfosztaná őket a világ valamitől, ami jár nekik.
Az elméletet persze már sok helyen hallhattuk-olvashattuk. De hogyan tudnánk mindezt átfordítani a gyakorlatra? Erről is ír az nlc a CIKK FOLYTATÁSÁBAN.
Kapcsolódó cikkek
