1. díj: Dona: Lehetett volna
Illusztráció: Getty
Mondd anya. Emlékszel a pandamacimra? Tudod, ami nélkül sehova se mentem. Amelyik nélkül aludni sem tudtam, mert mindig féltem este a sötétben. Emlékszel? Kidobtad a kukába, mert szétszakadt. Én keservesen sírtam utána. Még a szemetest is át kellett kutatni, de már hiába. Örökre elveszett. Talán nem tudtál varrni. Vagy nem volt pénzed megjavíttatni. Biztos nem akartál rosszat. Mondd, anya. Miért nem tudtad, hogy egy darabot veszel el belőlem?
Mondd anya. Emlékszel amikor lementem a szomszéd nénihez játszani? Volt két kutyája, és imádtam őket. Néha elengedett velük sétálni. Akkor annyira szabadnak éreztem magam! Egyszer megvicceltelek. Elbújtam a néni erkélyén, és néztem, miközben keresel. De amikor vidáman hozzád szaladtam, „anya, itt vagyok!” Te ahelyett, hogy megöleltél volna, pofon vertél. Annyira, hogy vérzett az orrom. Ugye, emlékszel?
Mondd, anya. Emlékszel, amikor egyik nap hamarabb hazajöttem az oviból? Igen, egyedül jártam, mert én már olyan nagylány voltam. Amúgy sem volt messze, te meg sosem értél rá. Nos, mikor beléptem az ajtón, láttam. Láttam, ahogy a plafonhoz erősített kötélbe próbálod éppen beletuszkolni a fejedet. Meglepődtél, ugye?
Nem vártad, hogy olyan korán hazaérek. Az arcod ezt mutatta.
De mondd, anya. Mi lett volna, hogyha később jövök? Belegondoltál? Valóban megtetted volna?
Olvasd tovább a novellát IDE kattintva!
2. díj: Szanza Vera: Anyalevél
Boldog születésnapot, anya!
Ma lennél nyolcvan, és már tizenöt éve nem tudlak megölelni, amikor ezt mondom. Még mindig sírok, ha csak szóba kerülsz, nem értem, miért nem csitul a gyász, és nem tudom, a felnőtt nőnek hiányzol-e, vagy a bennem élő kislány sír a mamája után.
Sosem kaptam belőled eleget. Nem vettél fel, ha sírtam babakoromban – nem szívtelenségből, felvilágosult nő voltál, ezt tanította a szakirodalom, mint akkoriban minden anyának. Mi vagyunk a Spock-generáció, akiknek az az első tapasztalatunk a világról, hogy fölöslegesen sírunk, nem figyel ránk senki. És befogjuk a szánkat.
Tudod, hogy én Rékát féléves koráig nem tettem le? Rám volt kötve vagy az apjára, akár fürdeni mentem, akár vécére, mellette aludtam félmeztelenül, rajta is csak pelenka, hogy szorosan összeérjen a bőrünk. Régen azt mondták, ha féléves kora előtt leteszik a gyereket, váltott gyerek lesz belőle; elviszik a tündérek, helyükbe rakják a magukét.
Vajon én is váltott gyerek vagyok igazából, anya?
Olvasd tovább a novellát IDE kattintva!
III. díj: Mikoláné Ács Beatrix: Rétes
Illusztráció: Getty
A hintelék a leginkább időigényes. Ha nagyobb adagot sütök, előző este előkészítem, beteszem a hűtőbe. Meghámozni az almát, lereszelni, cukrozni, kinyomkodni, a tökkel ugyanezt végigjátszani, mákot darálni, belekeverni. A túrót áttörni. A meggyet kimagozni, lecsöpögtetni. Ha ezek megvannak, onnét már minden szaporább, haladósabb.
Összegyúrom a tészta hozzávalóit. Nagyanyám mindig azt mondta, csak a tüskeszentpéteri liszt jó rétesnek. Azt veszek. Nem szabad belőle bespájzolni. A friss liszt működik csak. Abból lehet rétest nyújtani: nem szakad, nem lyukad. Mikor a tésztát jól kidolgoztam, kettéveszem, a gyúródeszkára konyharuhát terítek, liszttel hintem, arra cipózom. Meleg helyre olajjal megkenve, konyharuhával letakarva pihenni rakom egy órára. Míg a tészta pihen, még mindig előkészítek: a lenvászon abroszt, amit csak erre a célra használok. Hogy rendesen föl tudjam göngyölni két oldalról. Mert az asztal szélessége túl nagy ahhoz, hogy csak egyik oldalról göngyöljem. Régebben azt a lenvászon abroszt használtam, amit nagyanyám édesanyja szőtt: a len aratásától kezdve a piros fonal színezéséig minden munkafázist ő végzett. Aztán rájöttem, hogy nagyobb becsben kell azt tartani. Így réteshez azóta már csak a bolti abroszt használom. Az étkezőasztalra egy nagy mozdulattal rálebbentem.
Olvasd tovább a novellát IDE kattintva!
Fodor Kiss Júlia: Csak három perc
Fekszem a kórházi ágyon, a hajam izzadtan tapad a fejemhez, a hálóingemet is átitatta már a veríték. A félelem eluralkodott rajtam, az egyedüllét fáj a legjobban. Az ágyammal szemben a falon egy óra kíméletlenül méri az időt. Csupán három perc. Megkönnyebbülést érzek, hátrahanyatlom az ágyon, és lehunyom a szemem. Így a kinti világra látok, de nem akarom látni az ablak előtt gomolygó, bizonytalan ködfelhőket.
Az érettségi vizsgára gondolok, a felszabadító érzésre, amikor kicsengettek. Alig vártam, hogy messengeren megírjam neki, hogy kijártam az iskolát.
Eszembe jutnak most a volt osztálytársak. Biztosan építik a karrierjüket, üdülnek, randevúznak. Mert van eszük, még most fiatalok. Nekem meg nincs eszem, csak egy izomcsomó irányít mindent a mellkasomban.
Az első találkozásra gondolok, a mindent felperzselő érzésre, az ő ígéretére, hogy örökké szeretni fog. Megkért, utazzak ki hozzá Londonba, szerez nekem munkát, mert velem szeretne élni.
Kapkodva csomagoltam, mintha lekésnék valamiről. A szüleim nem tudtak meggyőzni, kérleltek, hogy térjek észhez, ez mégiscsak egy internetes ismeretség. Én kamaszos daccal tiltakoztam, hogy felnőtt vagyok, nagykorú, nem kell a beleegyezésük. Úgy éreztem, nem nagy ár, ha magam mögött hagyok hét határt, nem nagy ár azért, hogy megszűnjön az örökké való vágyakozás a szerelmem után.
Olvasd tovább a novellát IDE kattintva!
BKN: Itt fogtok éhen dögleni
Illusztráció: Getty
Hatéves vagyok, a legnagyobb. Tesóim, még oviba sem járnak. Félek az iskolától, apa nem is akarja, hogy járjak, csak olyankor, amikor Marika néni azt mondja, olyan okos vagyok, orvos is lehet belőlem. Ilyenkor apa kidülleszti a mellkasát, mint a papinál a nagy kakas. Mikor Marika néni elmegy, mégis azt mondja, sosem leszek orvos, a lányok másra jók. Sosem mondja, hogy mire.
Mikor felkeltem, anyu nem volt itthon, apa azt mondta, a piacra utazott busszal. Anyu sosem megy a piacra, de kinőttem a papucsom, biztos vesz nekem.
Olgica sír az ágyában, apa bütyköl valamit a konyhában. Csupa fekete a keze. Abba a lila rongyba törli, amit anyu a régi mamámtól kapott, aztán kiveszi Olgicát az ágyból.
– Csend! Kapsz kaját.
Cumisüvegből eteti a húgomat, mikor Mici is felébred.
– Éhes vagyok! Anya…
Apa nem figyel. Kimegyek a konyhába, vajazok egy szelet kenyeret. Látom, már csak kettő van, anya biztos vesz. Odaadom Micinek. A héját nem szereti, azt én eszem meg.
Később Olgica megint sír, de amikor megböködtem apa combját, és azt mondom neki, hogy tele lehet a pelusa, nem válaszol. A kocsinak a micsodáját szereli az asztalon. Állok mellette egy kis ideig, de Olgica megint sírni kezd. Még egyszer szólok apunak. Megváltozik az arca, csomóba húzódik a szája, és összeszűkül a szeme. Az egész feje piros lesz.
– Akkor cseréld ki! – A hangja keményen csattan a fejemben. Összerándulok és sírni kezdek, pedig nem akarok. Meleget érzek a bugyimban. Összeszorítom a lábam, de valami kifolyik a linóleumra. – Bepisiltél, cseszd meg!
Olvasd tovább a novellát IDE kattintva!
Kapcsolódó cikkek
