A hisztizés nem más, mint az érzelmek kezelésének hiánya, pontosabban annak a képességnek a még meg nem léte, amivel kezelni tudjuk a csalódottságunkat, frusztrációinkat. Ennek elsajátítása nem megy egyik pillanatról a másikra, különösen nem akkor, ha nincs támogató szülői jelenlét és követhető minta. A büntetés vagy leszidás számos okból sem vállalható, az egyik ilyen ok az, hogy azt tanulja meg belőle a kisgyerek, hogy nem lehet csalódott, elkeseredett vagy dühös, mert az büntetést, neheztelést eredményez a szülőben. Ahelyett, hogy azt tanulná meg, teljesen érvényes dühösnek lenni vagy frusztrálnak, ám az önszabályozás, önmegnyugtatás az, amivel járnia kell.
Kisgyermekkorban a szülőknek kritikus szerepe van abban, hogy segítsék gyermekeiket az érzelemszabályozási készségek, azaz az érzelmek címkézésének, megértésének és kezelésének képességében. Ebben a folyamatban a szülők tulajdonképpen lemodellezik, hogyan értjük meg az érzelmeinket és mit is kezdünk velük. Ez történhet közvetett módon, a család érzelmi légkörén keresztül és közvetlenül is, konkrét szülői reakciókon át.
A kutatások azt mutatják, hogy a támogató szülői válaszok, például a gyermek problémájára vagy érzelmeire való összpontosítás, bátorítás arra, hogy fejezzék ki a gyerekek az érzelmeiket, pozitív eredményekkel járnak. Ezzel szemben a szóbeli vagy fizikai büntetésre összpontosító korlátozó és büntető szülői válaszok negatív eredményekkel járnak, beleértve a szociális, viselkedési és mentális egészségügyi problémák nagyobb kockázatát (Hooven és mtsai., 1995; Hurrell és mtsai., 2015; Ramakrishnan és mtsai., 2019).
Egy kutatásban azt vizsgálták, hogy a szülők milyen módokon reagálnak kisgyermekeik érzelmeire, a szülőket arra kérték, hogy válaszoljanak egy sor olyan hipotetikus forgatókönyvre, amelyben a gyermekük feldúlt vagy dühös. A szülők jelezték, hogy milyen mértékben reagálnának az egyes forgatókönyvekre. A lehetséges válaszadási módok hat megküzdési stratégiának feleltek meg, amelyek támogató és nem támogató válaszokat egyaránt tükröznek: probléma-központú (például megoldáskeresés), érzelem-központú (például az érzések elismerése), kifejező bátorítás (például empátia kimutatása), minimalizálás (a probléma lekicsinyítése), büntetés (a gyermek megbüntetése) és szorongás (saját negatív érzelmeik kifejezése). Ez segített feltárni a szülők által a gyermekeik negatív érzelmeinek kezelésében alkalmazott módszerek körét, és azonosítani a stratégiahasználat három különböző mintáját:
Adaptív támogatás
A szülőknek ez a csoportja számolt be a legmagasabb szintű problémaközpontú stratégiák, érzelemközpontú stratégiák és kifejező bátorítás használatáról, és ritkán alkalmaztak minimalizálást, büntető válaszokat, vagy fejezték ki maguk is a szorongást.
Megoldásközpontú reagálás
Úgy tűnt, hogy a szülők ezen csoportja a problémamegoldást és az érzelmi támogatást helyezte előtérbe, és alacsony szinten alkalmazta a minimalizáló, büntető reagálást. Ezek a szülők inkább a problémák megoldására és az érzelmek elismerésére összpontosítottak, anélkül, hogy az érzelmi kifejezőkészségre olyan nagy hangsúlyt fektettek volna.
Kevert stratégiák használata
Ez a csoport a stratégiák változatos keverékét használta, amikor gyermekük érzelmi megnyilvánulásaira reagált. Ezek a szülők magas szintű probléma- és érzelemközpontú válaszokat mutattak, és arról is beszámoltak, hogy kis mértékben alkalmaztak bátorítást, minimalizálást, büntető és szorongásos válaszokat.
Az érzelmekkel kapcsolatos szülői viselkedés ezen eltérő mintáit felhasználva az is érdekelte a kutatókat, hogyan befolyásolják ezek a stratégiák a gyermek későbbi érzelemszabályozását.
Azt találták, hogy ahol a megoldás megtalálására összpontosítottak a szülők, miközben továbbra is elismerték a gyermekük érzelmeit, elősegítette a jobb érzelemszabályozást a gyerekeknél.
Kapcsolódó cikkek
