Baba

„Anyának lenni kimondhatatlanul nehéz, de sosem cserélném el semmiért”

Elmesélem, mi az, ami számomra igazán nehéz.
2022. Szeptember 14.
anya és baba

Évtizedeken át az anyaságnak csak a szép oldaláról illett beszélni. Jöttek a közösségi oldalak, tele szebbnél szebb gyerekfotókkal, és boldogabbnál boldogabb anyákkal. Aztán ahogy ez lenni szokott, a folyamat kiváltotta az ellenkezőjét: egyre többen beszéltünk arról, hogy azért anyának lenni nem cukormázas tündérálom, sőt, nehéz. Néha nagyon nehéz. Olyannyira, hogy most meg a szép rész kezd halványulni. Azt hiszem, az igazság valahol a kettő között van. Anyának lenni nehezebb, egyben sokkal szebb, mint valaha képzeltem.  

Sokáig, ha kérdezték, hogy akarok-e gyereket, mondtam, hogy igen. Vagy hogy nem. De leginkább: még nem tudom. Aktuális állapotomnak megfelelően. Hogyan is válaszolhattam volna következetesen és megbízhatóan a kérdésre? Hiszen fogalmam sem volt, hogy mire mondok igent, nemet vagy éppen talánt. Valójában nem tudhatja senki, hogy milyen szülőnek lenni, amíg bele nem vág. Igen, pont úgy, mint a repülésnél, az ejtőernyőzésnél vagy a mélytengeri búvárkodásnál: lehet egy elképzelésünk a dologról, de amíg először el nem indulunk, valójában az csak elmélet. És bármi megtörténhet.

Eufóriát élünk át vagy épp halálfélelmet, azt érezzük: igen, ez nagyon nekünk való, vagy épp ezt: innen menekülnünk kell… Az anyaság esetében talán azt mondhatnánk: mindezt egyszerre. Mélységek és magaslatok váltakoznak olyan gyorsasággal és amplitúdóval, mint még soha. Tíz perc alatt kerülünk mennyből a pokolba, majd vissza. És nincs közben lélegzetvételnyi időnk. Ijesztően hangzik? Nem fogok hazudni, az is. De azt is elárulom annak, aki még előtte áll, hogy a boldog részét sem tudom érzékeltetni szavakkal. Mert az is annyira örömteli, mint semmi más addig az életben. Én legalábbis így élem meg.

Szóval egy percig sem bántam meg, hogy másodjára is anya lettem, ráadásul nem is fiatalon, semmi áron nem hagytam volna ki ezt a kalandot az életemből. De tudjátok… azért ezt most mondom.

Most, amikor a kisfiam a bölcsődében van, a lányom a táborban, én meg egyedül, csendben a hűs szobában. Amikor sietni kéne valahová, és az egyik úgy csinál, mintha a századik felszólításomat sem hallaná arról, hogy öltözni, fésülködni, fogat mosni kéne, a másik meg viccesnek találja, ha kergetőzésbe kezd a lakásban, nos, akkor nem biztos, hogy ezt mondanám. Sokkal inkább valami ilyesmit: jézusom, hát kellett ez nekem?  Nem, nem kellett, ha kényelmes életre vágytam volna, és nem akartam volna semmit fejlődni a hátralévő éveimben. És igen, kellett, mivel inkább a sokszínű életet választottam, amiben meghaladhatom önmagam. Mert meghaladom miattuk, velük, nap mint nap.

Sorozatosan lépem át a korábban gondolt határaimat, nemhogy átlépem, de tigrusbukfenccel vetődöm át rajtuk, és landolok mérföldekkel messzebbre. Sok-sok ponton kell türelmesnek lennem, sok mindenben kellett változnom. Elmesélem a legnehezebbeket. Egyesével talán nem tűnnek vészesnek, de higgyétek el, nagy dózisban, naponta részesülve belőlük kemény kihívás egy érzékeny embernek. Aki szereti a gyerekeit, aki jól akarja csinálni a nevelésüket, de azért nem akarja feláldozni emiatt az elméje épségét. Nos, így már valóban nehéz.   

1.     Nem vagyok egyedül

Introvertált ember vagyok. Az ilyen személyiség ritkábban vállal gyereket, és ez bizony nem véletlen. Neki egy plusz nehézséggel is meg kell küzdenie: nyitottabbá kell válnia. Nemcsak a gyermeke felé, de a rokonok, a barátok, a tágabb környezete és önmaga felé is. Egy gyerekkel kommunikálni kell, szinte állandóan. Nincs olyan, mint régen, hogy „most visszavonulok a csigaházamba, hagyjatok”. A gyereket nem igazán érdeklik a szülője hangulatai, ő csak játszana, mókázna, mozogna… egész nap.

A gyerek mindig kapcsolódni akar – fizikailag és lelkileg. Lehet persze egy gyereknek is nemet mondani, de túl sokszor nem érdemes, mert az visszaüt. Nincs más hátra: a szülőnek erőt kell vennie magán, és igenis odaülni a szőnyegre újra és újra, szerepjátékozni a babákkal sokadszorra is, mesét olvasni hullafáradtan, amíg le nem ragad a szeme. Ez bizony nem a nyafogás ideje nekünk, anyáknak. Oda kell tenni magunkat. És igen, el kell viselni azt is, hogy ránk másznak, szétszednek, a szánkba nyúlkálnak (csupa játékból persze), hogy ránk nyitják a vécéajtót nagy vigyorogva, hogy követnek mindenhová, mint az árnyék. Egy befelé forduló nőnek ez elég megterhelő. De mit tehetnénk. Tűrjük, és próbálunk jó képet vágni hozzá.

Néha pedig szépen, de nagyon szépen megpróbáljuk nekik elmagyarázni, miért kéne anyát egy pici időre hagyni (azért, hogy holnap is legyen egy mindent bíró anyukájuk).

2.     Nincs körülöttem csend

Nem tudom miért, de ahogy telnek az évek, egyre jobban idegesít a hangerő. A zajok minden formája. Sokat tettem azért, hogy nyugodt körülmények között lakjak, távol forgalmas utaktól, építkezésektől, flexelő és fűnyíró szomszédoktól.

Ritkán járok plázákba, ahol valamiért azt képzelik, hogy minden boltban harsognia kell valaminek. Nálam nem megy a tévé csak úgy, nálam nem szól még a zene sem állandóan, de ha igen, akkor is a chill out csatornát választom. Néha mentem persze én is koncertre, fesztiválra, szórakozóhelyre, de utána három napig biztos, hogy csendre vágytam. Nos, ez a csodás paradicsomi állapot akkor szűnt meg végérvényesen, amikor gyerekeim születtek.

Többé nincs hatalmam a hangok felett. A legváratlanabb pillanatban törnek be az aurámba elképesztő változatossággal és frekvenciákkal. Van minden az üvöltéstől a sikításon át a sírásig és visításig, de már egy sima, elnyújtott anyaaaa-val is ki lehet kergetni a világból, ha alkalmatlan pillanatban jön, bénítóan hangosan és lehetőleg minél többször ismételgetve.

A gyerekeim pont az ellentéteim. Imádnak mindent, ami zajos és hangos. Szerintem megbetegednének, ha nem dobolhatnának naponta valamin, amit nem dobolásra találtak ki. Fogassal a kád szélén, fedővel a lábasokon, fém evőeszközökkel asztalon, padlón, pulton. Ha véletlen maximum hangerőn kapcsolják be a tévét, tabletet, kizárt, hogy maguktól lehalkítsák. Mintha fel sem tűnne nekik a különbség halk és hangos között. Nekem annál inkább: ilyenkor pánikszerűen rohanok lecsavarni a hangerőt, vagy rimánkodom nekik: halkabban! Nem tűnik egy kardinális kérdésnek, tudom, de békét, csendet kereső agyamnak elég komoly megpróbáltatás.  

3.     Rettegés az életem 

Féltem őket. Mindig. És nem alaptalanul. Merthogy a legváltozatosabb módokon képesek veszélyeztetni a testi épségüket. Az egész elkezdődött már a terhesség alatt. Mit eszem, mit iszom, hány fokos vízben fürdök, hány kilót emelek, milyen levegőt szívok be… a könyvek és cikkek szerint nem volt olyan körülmény, ami ne hordozott volna kockázatot. És kilenc hónapon át nem tudtam meg, hogy nem okoztam-e véletlenül valamivel bajt. Persze, jártam én az ultrahangokra, meg az összes létező vizsgálatra, de egyáltalán nem nyugtattak meg. Azt éreztem, oké, ezt meg ezt kizárták, de van egy sor dolog, amit a gépek sem látnak… Ha valaki nyugtatgatott, csak még idegesebb lettem. Hogy miért lenne baj? Hát mert van, akivel megtörténik. Ki garantálja, hogy az nem én leszek?

Aztán megszületett mindkét gyermekem egészségesen, és nekem fogalmam sem volt róla, hogy a neheze csak most kezdődik. Elesik, beveri valamijét, leforrázza magát, megfázik, kiszalad az útra, leesik a mászókáról, kimászik az ablakon, kinyitja a kocsiajtót, magára rántja a nem is tudom mit… a világ hirtelen egy csapdákkal teli lehetetlen küldetés színterévé vált, ahol minden pillanatban résen kellett lenni. Szorítani kell a kezüket, ha akarják, ha nem, mert minden rajtunk múlik. Az épségük, az életük. És ez nagyon ijesztő.

Minden igyekezetem ellenére mindkét gyerekemmel előfordult, hogy megsérültek, és mindig a saját hibámnak éreztem. Valójában az is volt, még akkor is, ha tudtam, hogy képtelenség minden percben szorosan mellettük állni. A legnagyobb veszélyeket megelőzzük, nagyon figyelünk mindenre, amire csak lehet, kisebb hibák becsúsznak, néha pedig a sors ment meg minket a nagyobbaktól – vagy épp a gyerekek csodálatos életösztöne. De azt hiszem, soha nem leszek igazán nyugodt felőlük. Nekem talán ez a legnehezebb az anyaságban: elfogadni, hogy megtörténhet, hogy egyszer valamelyiknek komolyabb baja lesz, és ezzel a tudattal együtt kell tudni élni (közben persze nagyon, de nagyon vigyázni rájuk).

4.     Megítélnek 

Sokan sokszor mondtak rólam véleményt szingli, majd gyermektelen életem során is, de soha ennyien, ennyire és ilyen mélyen érintve nem kritizáltak, mint azóta, hogy anya lettem. Ami elég furcsa annak tekintetében, hogy most kellene a legtöbb támogatást kapnom. És tudjátok mit? Sokszor okkal kritizáltak. Mert tényleg nem tettem eleget, mert tényleg nem voltam elég erős, elég következetes. De ettől csak még rosszabb lett. Nagyon nehéz az, hogy nem hibázhatok, hogy nem lehetek gyenge, hogy nem engedhetem el magam. Hogy mindig a csúcson kell teljesítenem, mert ugye „példakép” vagyok.

Én nem akartam soha példakép lenni. Csak egy nyugodt, szeretettel teli életet szerettem volna. Nem tudtam, hogy ez nem így megy. Ha gyereked van, onnantól kezdve nem lehetsz kevés, nem adhatod fel, nem dobhatod be a törölközőt. Nem csinálhatod azt, amit épp a kedved diktál, mert az ő szükségleteik diktálnak. És mert nekik nincs más irányzékuk, csak te. Nem tudnak utánad menni, ha te sem tartasz sehova.

Többet nem lehetsz első, csakhogy én ezt nem akartam elfogadni, és ez látszott is rajtam. És igen sokaknak nem tetszett. Ismerősök, barátnők, anyukám, párom kritizáltak. Belátom: túl hamar fogyott el a kedvem, erőm, türelmem ehhez az egész anyaság-dologhoz. De meg kellett értenem, ebből nem lehet csak úgy szabadságot kivenni. Illetve… én szerencsés vagyok, mert segítenek, mert megtehetem, hogy időnként kérek pár órát pihenni, elmenni egyedül vagy barátnővel. De ez már nem ugyanaz a szabadság. Cserébe nem ígérem, hogy tökéletes anya leszek. Még csak nagyon jó sem mindig. De szerető anya leszek – ez szerencsére megy magától.

5.     Legyőznek 

A gyerekek harcolnak, és engem bizony sokszor legyőznek. Mert én nem szeretek harcolni. Nem bírom a konfliktusokat, kerülöm a felnőtt életben is. Úgyhogy ha valaki elég sokáig elég erőszakosan követel tőlem valamit, az általában megkapja. Ez nem jó tulajdonság, de így van. Az ő érdekérvényesítő erejük pedig óriási. Már csecsemőkorban megtanulják, hogy ha elég sokáig, elég hangosan sírnak, jövök, és megmentem őket. Mindig jöttem. Az ő, de a magam érdekében is. Szerencsére, ahogy nőnek, úgy erősödik a belátási képességük is. Mivel szeretnek, és érzik, hogy én is szeretem őket, néha már nem akarnak mindenáron legyőzni. Néha elfogadják a nemet, néha már maguktól kezdenek el fogat mosni. Én meg csodálkozom: nahát, talán nem csak kemény harcokkal lehet elérni a célunkat… néha a sok ölelés is működik.

6.     Elveszítem a kontrollt

Többé nem uralom az időmet, az energiáimat, a pénzemet. Mert már ők osztják be. Csak óvatosan tervezek, mert immár a gyerekbetegségek terveznek. Régen azt hittem, összedől a világ, ha ezt és ezt a munkát nem adom le másnap. Ma már tudom, túl lehet élni, ha nem felelek meg az élet minden területén. Mert ha beteg a gyerek, akkor nincs ovi, és ha nincs ovi, akkor minden borul. Szépen fel kell venni a telefont, és sorban lemondani mindent. Ciki, nem ciki.

Elképedve nézem azokat a gyermektelen barátaimat, akik gondolnak egyet szombat délután, felülnek a biciklire, és eltekernek csak úgy, valahová. Ha akarnak, strandra mennek. Ha akarnak, moziba. És ha olyanjuk van, egyszerűen nem jönnek haza éjszakára. A maguk urai. A sors fintora, hogy közben fogalmuk sincs róla, milyen kegyelmi állapot ez. Igaz, nekik meg nincs olyan cuki, okos, ügyes és szép gyerekük, akinek csupán a bámulásától is el lehet olvadni. Hát igen. Valami ilyesmiért választja az ember ezt az utat.

7.     Nincs több lustálkodás 

Régen, ha pihenni akartunk, egyszerűen kivettünk pár nap szabadságot. Mármint a munkahelyünkön. Ma azonban ez csak a jéghegy csúcsa. Mert ha pihenni akarnánk (mármint úgy igazán, nem csupán ledőlni tíz percre két etetés között), akkor most az életünkből kéne szabadságot kivenni. Ha marad pár óránk a fizetős munkánk elvégzése után, akkor gyorsan összerántjuk a lakást, ha még mindig marad időnk, akkor azt előszeretettel elrabolják tőlünk a gyerekek.

Ha a munkánkat is sikerül hátrahagyni, az ügyintézéseket is, a lakást is, és még gyerekfelügyelőt is szereztünk, akkor még mindig ott maradnak velünk a gondolataink. A gondolataink, amik vagy a gyerekek körül forognak, vagy a körül, hogy jaj, mindjárt vége a szabadságnak. A legnehezebb az anyaságban talán mégis csak ez: a végtelen nincs többé. Előbb-utóbb mindenképp menni kell a nagyihoz, a bölcsődébe, az óvodába, és vissza kell venni az egész nagy felelősséget, hogy kezdődjön minden elölről. Nem, már többé nem leszel első, és nem leszel csak magadnak. Viszont ha sikerül kellőképpen összeolvadni velük, hidd el, már nem is fog zavarni. És ez az anyaság igazi csodája – még ha negédesen hangzik is.