Szeretek anya lenni. A legjobb döntés volt, hogy belevágtam. De hogy őszinte legyek: a kezdet zűrös volt.
Irány a startvonal
Kismamának olyan voltam, mint az egyszeri utazó, aki először jár egy metropoliszban. Egyedül. Kezében a Google Maps-szel próbál eljutni A-ból B-be. Néha eltéved, mindenre rácsodálkozik, izgul, megijed időnként, és tán nem is tudja, hogy keveredik oda, de végül üdvözítő a megérkezés.
Ismeretlen vidék volt. Sodródtam vizsgálatról vizsgálatra. Közben orvost is váltottunk. Többször. Mert jöttek a komplikációk, így kellett a specialista, a megnyugtató szakvélemény: nem, a lányunknak rendben az agya (agyi ciszta nincs), nem, nem beteg a szíve (bagatell ez a bradycardia). És a dagadó lábak, emelkedő vérnyomás, fehérjés laborlelet ellenére talán engem se tarol le ideje korán a toxémia.
„Én nem szülök albérletbe!” – hajtogattam még a házasságunk elején, mikor Budapestre költöztünk Debrecenből.
„Én nem szülők a családtól messze! Mire odáig jutok, hazaköltözünk!”
Aztán szültem. A családtól messze, albérletbe. Sőt, a veszélyeztetett terhességem 8 hónapját lenyomtam egy emeletes társasház 4. emeletén, lift nélkül.
Bevásárol, szatyrok fel a 4.-re, méhszáj kinyílik… Üdv, veszélyeztetett terhesség!
A döcögős terhesség végére még ráfűztünk egy költözést is, mert a babakocsi felcihelését a 4.-re már túl nagy kihívásnak éreztem. Egyszóval nem akartam a 21-re még egy lapot húzni.
És lőn gyerek és anya…
A szülést indították terminustúllépés és fennálló fertőzésveszély miatt. Viszonylag gyorsan meglett a lányom, apás díszkísérettel. A rásegítő hasnyomást (hozzáteszem: orron könyököltek közben), és a belém pumpált, lórúgásnyi oxitocinadagot leszámítva viszonylag sima ügy volt. „Úristen, hogy fért el bennem?” – lehet, fura, de ez volt az első gondolatom, amikor megpillantottam. A 4,03 kg-os súlya talán indokolja a hüledezést.
Egészséges volt, tökéletes és védtelen. Honnan ez az illat? Mágnesként hatott rám. Különleges kis koprodukció a férjem és általam. Le voltam nyűgözve. Feküdt mellettem, és csak néztem. Hibátlan és különleges! Azt hiszem, életem legnagyobb rácsodálkozása volt a világra. Egy pici élőlény, emberke, aki az én testemből épült. Belőlünk eredt. Figyeltem a lábát, fejecskéjét, mozgó ajkait, nyiladozó szemeit, minden mozdulatát. Csodáltam.
Előre elképzeltem, elterveztem dolgokat, aztán felülírta a valóság. A szüléstől megviselten szinte végigsodródtam az első pár órán, napon. Némán, lefagyva, elszenvedve… Nem szóltam akkor sem, amikor éjszakára elvitték (“Pihenjen, Anyuka!”), és némán lenyeltem, hogy már első nap tolták bele a cukros vizet. Éjfélkor eszméltem, a sírás hangja odahívott. Akkor hoztam ki a csecsemősöktől. És utána már nem is engedtem visszavinni.
Végül ment tovább az élet – követték egymást kézen fogva a percek, napok… Haladtunk.
Néma gyereknek, anyja se…
Annyi minden kavargott bennem…
„Úristen, mikor kell tisztába tenni? És hogy? Magzatszurok…” Tudtam mi az, a szülésfelkészítőn, babagondozási gyorstalpalón elmondták. De mégis, amikor szembesültem vele, fura volt, ismeretlen terep. Megmutatták, hogy kell pelenkát cserélni, törölni, krémezni, kihajtani, behajtani… De vajon, jól csinálom? Nem fáj a kicsinek, ahogy emelgetem? Nem fogom túl erősen a lábait? Amikor öltöztetem… Nem húzom, nyomom túl erősen a karjait?”
Reagálj az igényeire! – mondják. No de hogyan? „Sír. Biztos éhes. Vagy csak a pelus tele? Nem, megnéztem. Akkor a hasa fáj? Elképzelhető. Lehet, csak ölelésre vágyik. Vagy csak zajos és hideg neki a világ? Ja, lehet, fázik. Még egy réteg…” Bizonytalan voltam. Vagy inkább kétségbeesett. Közben mindenki úgy csinált, mintha ez az egész anyaság veleszületett képesség lenne, amire kár vesztegetni a szót.
A lehetséges okokat tudtam, de mégis a való életben annyira nehéz volt kitalálni, hogy mi baja. Még nem ismertem, ő is csak belülről engem. Nem beszélt. Olyannak éreztem az egész anyai létet, mint egy marha nehéz activityt: látszólag egyfajta jelzéssel akart nekem elmutogatni 1000 féle dolgot a partnerem. Úgy éreztem, egy út van: „dr. House vagyok, és jön a differenciál diagnózis… 1-es tipp. Megpróbálom. Működik? Nem. Megyek tovább. 2-es tipp. Amelyik bejön, az volt a ludas.”
Jött a kényszeres kontroll
Talán a szülés alatt elszenvedett tehetetlenség, vagy a szülésindítás során kapott töménytelen oxitocin okozta, nem tudni, de az anyaság első hónapjaiban kényszeresen próbáltam a lányomat mindentől óvni. Ennek legfőbb célpontjai a bacik, vírusok voltak. Mindent idegesítő kényszerességgel fertőtlenítettem spéci szerekkel, és cipővel még az előszobáig sem lehetett bemerészkedni.
„Az anyatejleadáshoz steril környezet kell” – védekeztem, ha valaki utalt rá, hogy ez már túl megy minden határon. Érvem egyébként igaz volt, de mégis… visszagondolva arra az időszakra, nagyon is érzem, hogy túllőttem a célon. Beteges volt, amit csináltam.
Szerettem volna kontrollálni a pici lény körülötti dolgokat. Rettegtem, hogy valami baja lesz. Én vagyok érte felelős.
Ha beteg lesz, én nem vigyáztam rá eléggé.
Ha nem fejlődik megfelelően, én nem játszottam vele eleget.
Ha nem lesz elég szociális, én nem vittem eleget játszira.
Ha nem lesz elég kiegyensúlyozott, én nem voltam elég nyugodt anya.
Cunami a láthatáron
Eleinte azt éreztem, feldolgozhatatlan mennyiségű feladat és felelősség tornyosul előttem. Tisztán emlékszem egy telefonbeszélgetésre is, amit sógornőmmel folytattam, aki akkor már két apró gyerek anyukája volt. Ott kucorogtam kétségbeesetten egy ágyon, és míg a lányom aludt, dőlt belőlem a panasz:
„Nincs időm semmire!”
„Jaj, mekkora felelősség ez!”
„Napom vagy”
Nem láttam a kiutat… Azt éreztem, hogy elvesztem valahol messze a múltban a napi rutinommal és szabadidőmmel a hónom alatt. Ez a pici lény, akit mindennél jobban szeretek, szépen átrendezte az életemet és sok-sok megoldandó feladatot hozott. Olyan volt, mint a nap, amihez muszáj igazodni. Akkor kelsz, mikor kel, akkor fekszel, mikor nyugszik.
Az első év cudar nehéz volt. Sok idő telt el, míg elengedett a kétségbeesés, ami a muszájokból és a bizonytalanságból fakadt. Míg a dolgozó feleségből “anya feleséggé” váltam és megtaláltam magam az új szerepben, amíg kisimultak a dolgok. Míg magamra szedtem egy kis anyai önbizalmat.
Aztán két év múlva jött a második gyerek. A fiam. De az már egy másik történet. Más nehézségekkel, de ugyanannyi boldogsággal megtöltve.
Nyitókép: Getty Images (a kép csak illusztráció)
Kapcsolódó cikkek
