Aztán mikor először éreztem a moccanását, mintha egy kis pillangó belülről verdesné a hasfalam, mámorító volt. Aztán nőtt, növögetett, erősödtek a mozgások és a pillangóból időnként úgy éreztem “alien” lett, aki ki akar jönni és nem a szokásos úton. A hasam óriásira nőtt, minden testrészemmel együtt. Ami aztán többé-kevésbé úgy is maradt. Néha elindult egy domb, ami látványosan átvándorolt más helyekre. Elgondolkodtam, hova lett a májam? Vajon a veséim megvannak még? Amiben biztos voltam: hogy a gyomrom megvan – mert csak savat termelt -, és a hólyagom. Ezek a szerveim lettek a biztos pontok.
Vártam. Jó kedvvel, különösebb probléma nélkül teltek a hónapok. Aztán 6 héttel a kiírt időpont előtt, épp tollfosztás közben (igen, jól olvassátok: tollfosztás közben, mert a mamával és az ő barátnőjével tollat fosztottunk) felálltam, és nedves volt a szék alattam. Megrémültem, korán van még, meg egyáltalán. Na, akkor kezdtem el izgulni úgy igazán. De az én bölcs nagyanyám egyből tudta mi a teendő és intézkedett. Ő mindig tudta, mi a teendő. Szóval aggódtam. A kórházban megnyugtattak: magas burokrepedésem van, így nem folyt el a magzatvíz, CSAK csorog, tehát szigorú ágynyugalom.
Nyertem egy hetet. Addig akár “ötödölőzhettem” is volna a hasamon, mert vízszintes és függőleges terhességi csíkjaim elég szabályos mintába rendeződtek el. De gondolkodtam keresztrejtvényíráson is. Egyik este véresnek tűnt a csorgó vizem, így az éjszakát a szülőágyon töltöttem, ahol helyes masnit kötöttek a hasamra, amin a baba szívhangjait monitorozták. Ó, gondoltam, jó lesz. Aztán felváltva izgultam és számoltam. Vagy, mert elmocorgott és nem volt szívhang, vagy számoltam, biztos 100 fölött van-e. De megvirradt és végre ehettem, mert “ma nem lesz szülés” – mondták. Megettem az előző napi vacsorám, a reggelim, a szomszédágyas reggelijét és az Ő szomszédjának a reggelijét is. Éhes voltam, na!
Képünk illusztráció
Már épp komfortosan éreztem magam, mikor kérdezték, ettem-e. Hát, éppen csak (nehogy már emiatt maradjak le a saját szülésemről). Készüljek – mégis szülünk. Hát, ti lehet – mondtam -, de én most egy kicsit még aludnék. Nevettek. Azt hitték, viccelek. Én meg azt hittem, ők viccelnek. De nem, fele sem volt tréfa, na, akkor rémültem meg igazán az egész “szülni fogok” dologtól. Azzal vigasztaltam magam, visszacsinálni nem lehet. Infúzió, megint szülőágy. Úgy fél óra múlva elkezdett csipkelődni a hasam. Na, ettől vannak úgy oda a nők?! – gondoltam magamban. Mennyi kényeskedő van, emiatt kiabálnak?
Egy óra múlva már nem gondolkodtam, nem tudtam – szétszakított a fájdalom, pedig én azt hittem kemény vagyok. Kb. két óra múlva már igencsak érdeklődtem, mikor lesz ebből szülés, mert én lehet, nem tudom megvárni. Erre hoztak egy szurit, és hamarosan felkeltettek sétálni, mert az nekem jó. Legalábbis ezt mondták. De a szurival totál be és kilőttek, azóta nem akarok drogos lenni. Folyt a nyálam, sétarepülőztem a folyosón. A még nem szült kismamák a fejükre húzták a takarót, mondván, ha ilyen szülni, akkor inkább nem. Aztán miután felhívták a figyelmem, hogy ne igyak, én meg “csakazért is” ki ittam a mosdó csapját, aztán kitettem, ahová ki ki kell, a vizet is. Majd visszasündörögtem a szülőszobára és számoltam, közben pedig valamilyen holtnyelven beszéltem.
Csodálatos dolognak írják le a szülést, ohohóóóóó azért nekem vannak furi emlékeim. Konkrétan emlékszem, mintha valami vagy inkább valakik belecsimpaszkodva a csipőmbe le akarnák szakítani a gerincemről, aztán mintha egy emeletes busz akarna kijönni onnan, ahová a tampont is óvatosan teszem. Mindezt úgy, hogy próbáltam kulturált maradni, némán szenvedni, sőt élvezni, mert hát mégis csak eü.dolgozó az ember lánya, nehogy már… Szóval sok-sok órás “csodálatos élmény” után megszületett az EMBER! Az aprócska, törékeny kis új élet. Na, az jó volt. Egy csapásra elmúlt a fájdalom és mondták: kislány, hogy fogják hívni? Mondtam: János! Na, azokat az arcokat érdemes lett volna látni. Aztán még kétszer elmondták, hogy lányka, mire felfogtam és akkor meg én néztem hülyén, mert végig azt mondták fiú lesz – még a teknősbékát is megmutatták ultrahangon a lába közt, de hát akkor, hogy. És akkor teljesedett ki igazán a boldogságom,mert bár mindenki azt mondja, mindegy csak egészséges legyen, azért a szíve mélyén mindenki “valamit” vár. És én nagyon kislányt szerettem volna.
Szóval anyának lenni jó! Szeretni a gyermeked és szeretve lenni jó! Az a tizenegynéhány óra meg “elrepül”.
Kapcsolódó cikkek
