Ha beütjük az internet keresőjébe, azt a szót, hogy “gyereknevelés”, közel egymillió találatot ad ki magyar nyelven és majdnem 300 milliót angolul. Ugyanakkor, ha elkezdjük beírni a keresőbe, hogy “nem akarok olyan lenni, mint” akkor a leggyakoribb keresések alapján a kereső a következő mondatot ajánlja fel: “nem akarok olyan lenni, mint az anyám.” De a két dolog összefüggéséről, azaz arról, hogy “nem akarok úgy nevelni, mint az anyám/apám” már alig pár találatot találunk. A téma, úgy látszik, még mindig tabunak számít.
“Nekem teljesen ambivalens érzéseim vannak ilyenkor. Mert egyrészt amikor kijön anyám a számon, akkor nagyon nem akarok olyan lenni, mint ő, másrészt, meg amikor ezt gondolom, valami fura szégyen lesz rajtam úrrá, hogy miért gondolok én anyukámról rosszakat, amikor az életét odaadná értünk!”- meséli Eszter, két kisgyerek anyukája.
És mi történik akkor, ha mi már nem szeretnénk ezt a mintát továbbvinni? Vajon szégyen-e, ha nem akarunk olyanok lenni, amilyen az anyukánk vagy az apukánk volt? Ez nem egyenlő azzal, hogy ne szeretnénk őket, vagy ne fogadnánk el, de mégis, bizonyos dolgokról azt gondoljuk, másképp szeretnénk csinálni, mint ők tették. Boda Gabriella, családállító, humán tanácsadó szakember segített nekünk a helyzet komplexebb megismerésében.
“A szülői és felnőtt működésünk szempontjából fejlett önreflexióra (önmagunkra való rálátás) utal az, ha észrevesszük, amikor olyanok vagyunk, mint a szüleink, felismerjük, hogy bizonyos esetekben hozott minták alapján cselekszünk” – kezdi a szakértő. “Sokáig jellemző lehet az a működés, hogy ha fel is tűnik valami, úgy gondoljuk, az csak egy kivétel volt, gyorsan elfelejtjük, mert mi nem lehetünk olyanok. Ebben az esetben fel sem merül a téma megfogalmazása, hiszen nincs belátás. Helyette többnyire tagadást és hárítást látunk: “igenis, más vagyok, mint az anyám!”.
Nincs ezzel mindig baj?
A cikket előkészítő anyaggyűjtés során sokan számoltak be ambivalens érzésekről a témával kapcsolatban. Juli, két kisgyerek édesanyja, így fogalmazta meg érzéseit:”Nálam tök kettős, néha rosszul vagyok tőle, de örülök, hogy legalább észreveszem, mert akkor tudok rajta változtatni, néha meg röhögök rajta, mert vicces, hogy ez mennyire belénk ivódik a gyerekkorunkban és ennek is tudok örülni, mert ez is egy fajta örökség, amit átad az ember. Csak figyelni kell, hogy a jó részét adjuk át. Nehéz téma.”
Van, akinek nem okoz gondot, hogy a szülői mintát követi – mondja a tanácsadó. Bizonyos dolgokat, fogásokat kifejezetten szerethetünk. Abból, ahogy felnevelkedtünk, mindig ki lehet hozni valami jót. A nehézséget az jelenti, amikor olyan mintákat követünk, amiket nem szeretnénk, mégis “zsigerből” reagálunk. Ezekben az esetekben az érzelmi telítettség jóval nagyobb, mint ami az adott helyzethez illik. Apróságokért kiabálunk a gyerekkel, eltúlzott büntetést adunk, kiszámíthatatlanul reagálunk. Utána pedig többnyire azonnal megjelenik a bűntudat, zavarodottság. Utólag visszatekintve észre lehet venni ezeket a jeleket (van, aki olyat is megfogalmaz, hogy mintha nem is ő mondta volna, nem a saját hangján szólt), beazonosítani a helyzeteket.
Amikor egyértelműen lépni kell
Vannak nagyjából normálisnak, hétköznapinak nevezhető helyzetek, de jó pár olyan eset is van, amikor a mintát nem továbbvinni elemi érdeke mindenkinek. Ezt belátni és továbblépni komoly feladat, ilyen esetekben szükséges a szaksegítség. Zita, egy kisfiú anyukája keményebb utat járt be, míg végre feloldhatta azt a feszültséget, melyet a családi minta okozott neki:”Apámnak komoly indulatkezelési problémái voltak. Nagyon szeretett minket az öcsémmel, de ha elszakadt nála a cérna, akkor hirtelen agreszívvá, félelmetessé vált. Korán tudtam, hogy semmiképpen nem szeretnék úgy viselkedni a gyerekeimmel, mint ahogy ő viselkedett velünk. Még kicsi volt a fiam, amikor egyszer nagyon kihozott a sodromból, persze így visszagondolva inkább csak tehetetlen voltam. Elindultam felé fenyegetően, de rettenetes érzés volt, mert éreztem, az apám agressziója köszön vissza. Mire a gyerekhez értem, minden tagom elgyengült és mire odaértem hozzá, szinte sírtam. Nem értettem, hogyan lehet, egy ilyen kicsi és védtelen lényt akár csak szavakkal is bántani. Az eset után úgy éreztem, az lesz a legjobb, ha szakemberhez fordulok. Kiváló pszichológust találtam és nagyon hatékonyan sikerült a helyére tennünk ezt a komoly problémát” – meséli Zita.Nagyon fontos, hogy ha észrevesszük a bennünk munkáló, negatív mintát, tudjunk lépni a változás felé. A tét nem kicsi. Ha a negatív, sok esetben agresszív mintát visszük tovább, végül a saját gyermekünknek is csak ez kerül majd be az eszköztárába és egy bántalmazó, agresszív attitűd akár generációkon keresztül továbbvihető.”A negatív minták követése esetén az egyik legnehezebb szembesülés az, hogy nincs más az eszköztárunkban. A hirtelen, zsigeri helyzetek vagy a tartós feszültség mind-mind olyan állapotot idézhetnek elő, amikor a legalacsonyabb tudatos szintre csúszunk, és nagyon korai sémák alapján reagálunk. Szeretnénk másképp tenni, mégsem megy. Ugyanakkor megjelenhet az önmagunkról kialakult kép csorbulása. Csalódunk magunkban, és egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy nem tudunk szembenézés nélkül változtatni, ami pedig azt jelenti, hogy újraéljük, átértékeljük a gyerekkori sérelmeinket és velük együtt a szüleinket is. Ez túl soknak, nagy falatnak tűnhet, pedig a kiút első, nagyon fontos lépése a felismerés”- egészíti ki Boda Gabriella.
Feloldozás mindenkinek
Cikkünk szakértője a következő, megnyugtató gondolatsorral zárja le ezt a sokaknak felkavaró témát: “A szülői minták továbbvitele természetes folyamat, sokszor valóban életek múlnak rajta, esetleg most már egy kicsit másképp, mint a múltban. Ha ezt a finomhangolást el tudjuk végezni, mindenki megkönnyebbülhet a családban.Ne kívánjuk azt, hogy nagyon mások legyünk, elég, ha csak egy kicsivel másképp csináljuk, és megtartunk mindent, ami jó. A tagadás mellett sajnos nehezen férünk hozzá a jóhoz, ezért mindenképpen érdemes a belátással, megengedéssel kezdeni. Van, akinél már ennyi csodás változásokat hozhat, másnak lehet, hogy szakember segítségére lesz szüksége. Elindulni azonban jóval felszabadítóbb, mint egy megrekedt helyzetben újra és újra elhasználni minden energiánkat.”A cikk a Kismama magazinban jelent meg.
Kapcsolódó cikkeink gyereknevelés témában:
- Így neveld, hogy ne legyen mit megbánnod
- 12 dolog, amire oda kell figyelned, ha támogató szülő akarsz lenni
- Olyan vagyok, mint az anyám?
Forrás: Kismama magazin
Kapcsolódó cikkek
