Hát ismét otthon. Szinte örökkévalóság volt az a pár nap a kórházban, s most, hogy a pólyás jövevénnyel belépünk az ajtón, új időszámítás kezdődik az életünkben. Már semmisem lesz olyan, mint azelőtt. Szülők lettünk. És persze aggódunk is rendesen, ahogy az egy szülőnél már lenni szokott.
A legizgalmasabb kérdés persze a gyerek táplálása, a legtöbb újdonsült anya ezen aggódik a legtöbbet. Tudja és mélyen át is érzi a felelősséget: az apró embergyerek életben tartása, fejlődése elsősorban az etetésen múlik. Magyarországon a mai anyák többsége tisztában van az anyatejes táplálás előnyeivel, és minden megtesz azért, hogy szoptathassa gyermekét. A statisztikák azt mutatják, hogy ma többen és több hónapon át szoptatnak, mint akár húsz-harminc évvel ezelőtt. Ehhez a sikerhez az egészségügy több szereplője is hozzájárult. A legnagyobb és legkedvezőbb változások a a kórházakban mentek végbe: a szülészeti osztályok többsége ugyanis ma már “bababarát”.
Mit jelent ez a gyakorlatban? Például azt, hogy ma már elképzelhetetlen, amit hajdanán a mai nagymamák átéltek, amikor megszülték a mai anyákat-apákat. Akkoriban az volt a szabály, hogy a szülés után a babák az újszülöttosztályra kerültek, és minimum 24 órát töltöttek el ott az anyjuk nélkül. Ezután viszont a csecsemős nővérek óraműpontossággal három óránként negyvenöt percre kihozták őket. Magam is ebbe a generációba tartozom. Egyik sorstársammal nemrég idéztük fel, hogy milyen volt szülni az akkori kórházi körülmények között.
Mint kiderült, hasonló érzéseket éltünk át ez alatt a 24 óra alatt. Például azon aggódtunk, megismerjük-e majd a gyerekünket, és mi van, ha tévedésből nem a sajátunkat kapjuk meg. Szorongtunk, nincs-e valami baja, nem beteg-e, sőt, zaklatott lelkiállapotunkban az is felmerült bennünk: él-e még az a gyerek egyáltalán?
Tudom-e szoptatni?
Anyatejes táplálás
Mennyire más volt az unokám születése! Őt is, akár a többi babát, ahogy kibújt, azonnal az anyja hasára tették, és születése után egy órával már szopott is. Ettől kezdve minden percüket együtt töltötték, hiszen a baba ágya a mamáé mellett volt. Ez a rooming-in rendszer ma már szinte minden kórházban tért nyert. A baba fizikai közelsége segít, hogy beinduljon a tejelválasztás, és a kicsi is nyugodtabb az anyja mellett. A csecsemős nővérek is – legalábbis a rendesebbje – segítenek, tanítgatják az újdonsült anyukákat, hogyan fogják a babát, hogyan fejjenek, mire figyeljenek.
Szinte a hazatérés napján ott teremnek a védőnők, hogy támogassák, tanácsokkal lássák el a szoptató kismamákat. S ha még ez sem lenne elég, ott vannak a különböző szoptatási tanácsadók, ambulanciák, sőt az internetes oldalak is.
Ennek ellenére akad jó néhány olyan anya, aki kínlódik a szoptatással, hiába igyekszik, csak nem megy a dolog. A gyerek rángatja a fejét, nem kapja be a bimbót, szemmel láthatóan dühbe jön, ha szoptatni akarják és csak a cumisüveget fogadja el. Előfordul, hogy az anya annyira ideges és kimerült, hogy nem termelődik elég teje. Ha minden igyekezetünk ellenére sem sikerül szoptatni a gyermekünket, ne keseredjünk el. A gyerek számára az, hogy szeressük, még az anyatejnél is fontosabb.
Ismerek olyan kismamát is, aki a szíve mélyén idegenkedik a szoptatástól és szívesebben táplálja a gyerekét üvegből, lefejt tejjel, esetleg tápszerrel. Ha mi is ezek közé az anyák közé tartozunk, vállaljuk fel nyugodtan, hogy nem akarunk szoptatni. A cumisüveg nem okoz lelki traumát a gyereknek, a felesleges bűntudat viszont zavarokat okozhat a kettőjük kapcsolatában. A jó anya nem egyenlő a szoptató anyával. Találkoztam a praxisomban jó néhány olyan, érzelmileg elhanyagolt gyerekkel, akit amúgy hosszasan szoptatott az anyja.
Érzelmi zűrzavar
Bármennyire vágytunk is haza a kórházból, most, hogy itthon vagyunk, korántsem érezzük magunkat a mennyországban. Testünk még nem heverte ki a szülés fáradalmait, hormonjaink nagy változásban vannak, s ráadásul itt ez az új kis ember, akit be kell vezetnünk a családunkba, az életünkbe. Még ha minden simán is ment, nem volt komplikáció a szülésnél, a gyerek is egészséges, akkor sem felhőtlen a boldogságunk, sőt. Időnként egyáltalán nem vagyunk boldogok, sokkal inkább feszültek, idegesek, rosszkedvűek. Van, hogy hirtelen ránk tör a sírás, és úgy érezzük, nem leszünk képesek megfelelni a feladatnak, túl nagy felelősség szakadt a nyakunkba ezzel a picinyke, törékeny csöppséggel.
Az érzelmi kiegyensúlyozatlanság – vagy ahogy az angolszász világban nevezik: a baby-blues -, ha nem is minden anyánál, de sokuknál jelentkezik, főleg az első gyerek születését követően. Pár napnál vagy legfeljebb egy-két hétnél tovább nemigen tart. Felfoghatjuk úgy is, hogy a baby-blues olyan érzelmi válság, amely abban segíti az újdonsült anyát, hogy átélje a szülői szerepét és az ezzel járó hatalmas felelősséget.
A szülés utáni depresszió nem azonos a baby-blues-zal, annál sokkal súlyosabb, igazi pszichiátriai betegség. A szülést követő hónapokban bármikor rátörhet az anyára és sokáig eltarthat. A boldogtalan, energiáját és önbizalmát vesztett depressziós anya nem képes szerető gondoskodással körülvenni a csecsemőjét, ezért mindketten veszélyben vannak. A családnak fel kell figyelnie, hogy baj van, és az anyát szakemberhez kell irányítania.
Szemügyre vesszük
Milyen is ez a mi gyermekünk? Természetesen sokkal szebb, mint a többiek, de legalábbis van benne valami, amitől kiragyog a szürke tömegből. Ezt többen is tanúsíthatják. Például az apja meg a nagyszülei is. Ugyanakkor persze nem tagadható, hogy hasonlít a többi újszülöttre is. Például abban, hogy a bőre mélyvörös, enyhe sárga árnyalattal. Az újszülöttekre jellemző bőrszínnek persze van magyarázata: a méhen belüli élethez, a magzati vérkeringés fenntartásához jóval több vörösvértest és vérfesték (hemoglobin) szükséges, mint idekint.
A születés után pár nappal megindul a felesleges véralkotórészek lebomlása, ezért a vérben epefesték halmozódik fel. A piros bőrszín ekkor vált sárgásra, ilyenkor a legszebbek a babák, mintha egyenest a tengerpartról érkeztek volna. Aztán, ahogy telnek a hetek, ez a sárgaság megszűnik, és a baba bőre kivilágosodik.
Az újszülött bőrének van egy másik különlegessége is: feltűnően száraz és lemezekben hámlik. A méhen belül, a magzatvízben úszkáló baba bőrét a magzatmáz védi a kiszáradástól. A születés után ezt az értékes zsiradékkal, hormonokkal teli krémet részben lemossák (ma már ezt is kíméletesebben teszik, mint régen), részben felszívódik. Ezután a baba szinte “levedli” a régi bőrét, és a lehámló bőr alatt ott az új réteg, amelyben már a faggyúmirigyek gondoskodnak a hám puhaságáról.
Azután itt vannak ezek az apró kis piros erecskék a tarkón, a halántékon, a szem körül. Emiatt sem kell aggódnunk, el fognak múlni. Mint ahogy majd eltűnnek azok a kisebb-nagyobb piros pöttyök is, amit tejkiütésnek nevezünk. (Gyanítom, csak azért ez a neve, mert a baba anyatejet iszik. Valójában nem tudjuk, mi okozza ezt az ártalmatlan, múló bőrelváltozást.)
Kisbabánk mellbimbói gyakran meg vannak duzzadva – mind fiúknál, mind lányoknál előfordul ez a jelenség. Anyai hormonok okozzák, amelyek a méhen belüli életben kerülnek a baba szervezetébe. Anyai hormonhatás következménye a kislányok hüvelyéből észlelt folyás is. Ne foglalkozzunk ezekkel, ne nyomogassuk, de ne is borogassuk a kicsi mellét, és ne mossuk ki babafürdetővel a nemi szervét. Ahogy kiürülnek a hormonok, úgy tűnnek el ezek a jelenségek.
Sok kisfiú heréi meglepően nagynak tűnnek. A heréket körülvevő burkok között ugyanis gyakran folyadék halmozódik fel (hidrokele), amely majd később gond nélkül felszívódik. Természetes jelenség az is, hogy a fityma nem húzható vissza a hímvessző fejéről, ezt se háborgassuk.
Sok szülő idegenkedik a köldökcsonkkal való foglalatoskodástól. S bár okoz egy kis ijedelmet, amikor leesik, a szülők általában megkönnyebbülnek, hogy nem kell többet bajlódniuk vele. A köldökzsinórban futnak azok az erek, amelyeken át az anya a magzatot a méhen belül táplálja. A születés után ezt a zsinórt elvágják, és a méhlepénnyel együtt kidobják. Az a pici csonk, amely még a babán marad, fokozatosan elhal, és hat-tíz napos korban leválik. Mindez magától lezajló, természetes folyamat, nekünk csak arra kell vigyáznunk, hogy a seb el ne fertőződjön. Ezért mossuk alkohollal és ezért kell szárazon tartanunk a köldök környékét.
Mi van a pelenkában?
Az első kakik zöldesfeketék, nyúlósak – ez az úgynevezett magzatszurok, orvosi nevén mekónium. Pár napos korban, amikor a pici már viszonylag rendes adagokat szopik, a széklete megváltozik, világosabbá válik, és úgynevezett “átmeneti székletté” alakul. A mekóniumot már nem tartalmazó, “anyatejes széklet” jellegzetesen aranysárga, enyhén citromos illatú.
Boldog-e a gyerekünk?
Néha úgy tűnik, minden rendben van vele, eszik-alszik, egy szavát sem lehet hallani – olykor mintha még mosolyogna is álmában! De rossz időszakai is akadnak, mikor keservesen sír, és sehogy sem lehet megnyugtatni. Vajon mi játszódik ilyenkor le benne?
Egy csöppnyi csecsemőnek még nincsenek tapasztalatai arról, mit érez. Még csak most kezdi megtanulni például, milyen éhesnek lenni. Érez valamit, ami rossz neki, s ez sírásra készteti. Erre az anyja kiveszi az ágyából, és enni ad neki. A baba szopik, a szenvedés fokozatosan megszűnik, és átadja a helyét a jóllakottság kellemes érzésének. Ez többször megismétlődik, s a gyerek megtanulja, milyen az éhség. A hidegérzet sem tudatosul benne addig, míg párszor meg nem tapasztalja, hogyan múlik el a fázás kellemetlensége, amikor melegbe bugyolálják. Azzal tehát, hogy megtaláljuk a sírás okát és segítünk a gyerek baján, egyben meg is tanítjuk, hogy felismerje saját szükségleteit.
De mi van akkor, ha minden szükségletét kielégítettük, minden baján segítettünk, és a kicsi egyre keservesebben ordít, és közben húzogatja a hasához a lábait, mintha fájna valamije? A szülő ilyenkor arra gondol, hogy a hasa fáj a gyereknek, hiszen teljesen úgy viselkedik, mintha hasgörcsei lennének. Lehet, hogy így is van, de lehet, hogy nem. Valójában nem tudjuk, mi történik ilyenkor. De ha végiggondoljuk, hogy az emésztés milyen sokrétű és bonyolult folyamat, hányfajta emésztőnedvet kell például a hasnyálmirigynek termelnie, összehangolva az epekiválasztással, a gyomor ürülésével, a belek perisztaltikájával, nem beszélve a bélbolyhokban lejátszódó bonyolult felszívódási folyamatokról, nem lenne csoda, ha a gyereknek valóban a hasa fájna ilyenkor.
Persze mindez csak feltételezés, biztosat erről sohasem fogunk tudni. A csecsemők tehát sírnak, hol látható, hol láthatatlan okkal. S ha már mindent megpróbáltunk, és már a ringatás sem segít, gondoljunk arra, hogy ez az időszak is elmúlik: két-három hónap múlva már sokkal kevesebbet fog sírni a gyerekünk, mint most. És nem is olyan sokára eljön az az idő is, mikor szőrös lábú kamaszunkat nézegetve azon tűnődünk: hová lett a mi tejszagú kisbabánk?
Kapcsolódó cikkeink:
Forrás: Anyák Lapja
Kapcsolódó cikkek
