Baba

Hihetetlen: 400 grammal született, ma ilyen szép baba a kis Zoé

400 gramm és 27 centi: hihetetlen, de ezek egy újszülött baba adatai. Volt, amikor az orvosok három százaléknyi esélyt adtak a túlélésére. Ma itt van velünk, édesanyja írta meg a történetét.
2024. Január 07.
koraszülött
Illusztráció: Getty

A mi történetünk 2023. január 19-én kezdődött, amikor a szokásos havi ultrahang-vizsgálatnál kiderült, hogy a kicsi három héttel le van maradva a fejlődésben. Másnap már a kórházban kezdtem a napot, ahol megállapították, hogy a magzatvíz is kevesebb, ezért a következő hétfőn egy harmadik genetikai vizsgálatot is el kellett végezni. Eljött a hétfő, ahol a genetikusunk gyanúja miatt a Debreceni Klinikára küldött minket. Megtörtént a vizsgálat, ahol úgy látták, komolyabb probléma nincs, otthoni pihenést javasoltak. Mi ebbe nem tudtunk belenyugodni, ezért konzultálva a nyíregyházi orvosainkkal amellett döntöttünk, hogy befekszem a kórházba infúziós kezelésre. Magnéziumos infúziót és tüdőérlelőt kaptam, majd Dyaphillines infúziók sora következett.

Január 28-án a hajnali CTG-én még minden rendben volt, majd nyolckor a baba szíve nagyon gyorsan vert. Ezek után leküldtek egy kontroll-ultrahangra, ahol kiderült, hogy ’oligohydromnionos’ lettem. Az ultrahangos doktor elmondta, hogy vagy „befejezzük” a terhességet, vagy elhal bennem a magzat. Természetesen a válaszom az volt, hogy azonnal menjünk a műtőbe, ha van egy kis esély arra, hogy a baba életben maradjon. Az osztályra visszafelé menet hívtam a férjem, hogy induljon, mert visznek a műtőbe. Közben a szüleim is úton voltak látogatóba, de sajnos velük aznap nem sikerült találkoznom, ők kint izgultak értem, és az első unokájukért.

Mikor a férjem odaért, én már az előkészítőben voltam katéterrel, infúzióra kötve. Tizenkettő után nem sokkal megérkezett a műtősfiú, hogy indulhatunk a műtétre. Olyan izgalomba kerültem, hogy a férjemtől is elfelejtettem elköszönni. Elkezdődött az érzéstelenítés. Amikor megláttam a nőgyógyászt, aki a műtétet végezte, valami hihetetlen nyugalom árasztott el, tudtam, hogy minden rendben lesz. 12:39 perckor megszületett a kislányunk, burokban. Azt mondta az aneszteziológus segédje, akinek a mai napig nagyon hálás vagyok (mert a műtét alatt végig fogta a kezem), hogy a régi öregek szerint az ilyesmi szerencsét jelent. A kisbaba életjeleket adott, és azt mondták műtét közben, hogy nyöszörgött, felsírt.

Közben megérkezett a Nyíregyházi Jósa András kórház PIC osztályának transzportja, és átvették a gyerkőcöt. A férjemnek annyit mondtak, hogy a korához képest jól van, megvannak a végtagjai, és egy órán belül átmehet az osztályra. Szegény nem tudta, merre menjen, mert egyik oldalról tolták a gyermekünket, a másik oldalon toltak ki engem a műtőből az őrzőbe.

Hihetetlen: 400 grammal született, ma ilyen szép baba a kis Zoé

Én kétségek és fájdalmak között feküdtem. Míg a férjem elment a kislányunkhoz, addig hozzám megérkezett a neonatológus aki elmondta, hogy Zoé 400 grammal és 27 cm-el született 4,7,6-os APGAR értékekkel. Elmondta, hogy az agyvérzés lehetősége fennáll, és az első negyvennyolc óra kritikus. Ekkor a férjem a kislányunk mellől videóhívásban jelentkezett, hogy én is lássam. Az esti telefonhívás után nagyon örültünk annak, hogy elkezdték a kicsi táplálását, és nem bukta, nem hányta vissza, és a körülményekhez képest „jól” van.

 

Nem volt elég a CPAP-os lélegeztetési módszer, így intubálni kellett. Az ötödik életnapján gépi lélegeztetés mellett fokozódott az oxigénigénye, ami miatt röntgenfelvételt kértek, ahol beigazolódott az, amire az orvosok gyanakodtak, a picinek légmelle lett, ami folyamatos mellkasszívást igényelt. Az egyik ilyen napon a cső kimozdult, és a gyermekünk életveszélyes állapotba került. Ez volt a legkritikusabb pont az életünkben, hiszen azt a mondatot, amit akkor a doktornő mondott szerintem sosem fogjuk elfelejteni, örökre belénk ivódott: Ha gyógyszerre nem jön vissza a kislány vérnyomása, akkor meg fog halni. Tudtam, hogy az édesapja akkor már volt bent, és ő naponta csak egy alkalommal mehetett be, úgyhogy amikor az ápolónő mondta a beavatkozás után, hogy apuka is jöjjön be, földbe gyökeredzett a lábam és mozdulni sem tudtam, nem tudtuk, mi fogad minket. A nővér azt mondta, imádkozzunk és higgyünk abban, hogy most nem fog változni az állapota vagy ha fog, akkor is csak jó irányban. Három csővel szívták a felesleges levegőt a tüdejéből. Ekkor ami anyatejem volt, az is elapadt, pedig nagyon jó lett volna, ha tudom táplálni a gyermekünket.

Egy vasárnapi napon bejött a kórtermes nővér, és azt kérdezte: hisznek Istenben? Egyértelműen mondtuk mind a ketten, hogy igen, ekkor elmondta, hogy volt már rá példa, hogy akiket megkereszteltek bent, nagyon szépen elkezdett felfelé ívelni. Nem gondolkoztunk sokat, megkérdeztük a főnővért, van-e lehetőség erre. Felvettük a kapcsolatot az atyával, akinél esküdtünk, és felkértük, hogy minél hamarabb keresztelje meg a kislányunkat. Szerdai napon beszéltem vele, utána az egyik szívócsövet már le is állították.

Hihetetlen: 400 grammal született, ma ilyen szép baba a kis Zoé

Eljött a vasárnap. A keresztelés napja, amikor a másik csövek szívóerejét is csökkenteni tudták, majd húsz nap után véget ért a rémálom: befejezték a mellkasi szívást. Mindeközben rengeteg kórházi fertőzést elkapott, mindig a jég hátán táncoltunk. Szintén egy mondat, ami örökre belénk ivódott: „volt, amikor három százalék esély sem volt arra, hogy a kislány életben marad”. Nagyon vérszegény volt, hétszer kapott vérátömlesztést. Majd hat hét múlva sikeresen extubálták, és noninvazív légzéstámogatásra tértünk át. Egy hét után apnoék miatt ismét gépi lélegeztetésre volt szükség, majd nyolchetes korától CPAP-ra került át, csökkenő oxigénigénnyel.

Aztán jött a következő nehézség: a szemvizsgálatok. Hol javult, hol romlott a szeme, sokszor álltunk műtét előtt, de ez a csodagyermek gondoskodott arról, hogy elkerülje ezt. Végül szépen beereződött a szeme, így majd korrigált egy éves korában kell újra mennünk.
Koponya-ultrahangjai mindig negatívak voltak, kardiológiai vizsgálata is rendben van, kicsi szívzörej hallható.
Június 13-án a gyermekünk a rehabilitációs osztályra került, gyógytorna miatt. Kezdetben nagyon feszes volt, de a tornának köszönhetően sokat lazult.

Azt hiszem, a fertőtlenítő szaga, a gépek csipogása egy életre belénk égett. Tudjuk, mit éreznek a sorstársaink, akik épp belépnek a zsilipbe. Tudjuk, mi az, hogy gyomorideg, szorongás, félelem, pánik.
Július 14-én egy életszakasz végéhez értünk. Százhatvanhat nap után elhagyhattuk a kórházat, és végre a mi kis családunk egyesülhetett.

Hihetetlen: 400 grammal született, ma ilyen szép baba a kis Zoé

A Koraszülöttekért Országos Egyesület (KORE) tizenhat éve segíti, támogatja, biztatja a koraszülötteket nevelő családokat sorstársi közösségként ismeretterjesztő tartalommal, gyakorlati segítséggel, jó szóval – emellett a kapcsolódó területeken működő osztályokkal, egészségügyi dolgozókkal is kapcsolatban állnak. Ismerd meg a tevékenységüket IDE kattintva!