– Sokszor nagy a kontraszt az elképzelt anyaság-apaság és aztán a valóság között. Nálatok miként alakult a helyzet?
– A kilenc hónap szinte elszaladt – kezdi Szilvi. – Ha nem lett volna akkora hasam, akkor talán észre sem veszem, hogy terhes vagyok. Remekül éreztem magam, nem voltak rosszullétek, orvosi beavatkozások, gyógyszerek, minden ment teljesen rendben a maga útján. Egészen a szülés pillanatáig.
– Ott mi történt?
– Császárra készülődtünk, mert az orvos magzati téraránytalanságot állapított meg. A harmincnyolcadik héten, egy vizsgálat után közölték, hogy akkor másnap tízkor szülünk, azaz előírnak a műtétre. Nagyon megijedtem. Olyannyira, hogy már nem is mertem hazamenni, Ferivel bent maradtunk a magánklinikán. Furcsa érzések motoszkáltak bennem. Utolsó este egy testben a gyerekkel, kettesben a férjemmel, és persze ott volt a félelem is, hogy milyen lesz majd a nagy nap. Emlékszem, alig tudtam lehunyni a szemem. Bezzeg Feri…
– Jól van, pihentem egy kicsit – vallja be Caramel, Szilvi elmosolyodik.
– Aludt, mint a bunda. Ott horkolt mellettem, én meg a körmömet rágtam. Aztán hajnalban kicsapódott az ajtó, és közölte velem a nővér, hogy megyünk. Nem értettem, hogy miért ilyen korán, de nem igazán foglalkozott velem senki: „Az első műtét elmaradt, most maga jön.” Innen már nem szívesen emlékszem vissza a történtekre. Teljes érdektelenség, közöny, de még egy jó nagy adag leszidás is, amiért nem voltam elég közreműködő. A vége altatás lett, én csak a kórházi ágyon szoríthattam magamhoz Szofit.
– Ez elég sokkoló lehetett. Caramel, te mire emlékszel?
– Ijedtségre, hogy mi történik, miért altatják el Szilvit? A dühre, hogy mit képzel ez az orvos? Aztán a megnyugvásra, amikor a kezembe adták Szofit. Komolyan mondom, szinte törölte az agyam az egész reggelt, csak az maradt meg, hogy már megmosdatva fogom a gyerekemet. Ezeket az érzéseket nem lehet leírni.
– Hogyan alakultak az első napok?
– Volt fájdalom, szenvedés bőven, alig bírtam megmozdulni – folytatja Szilvi. – A szoptatás se indult be, teljesen kétségbeestem, hogy éhen hal a kisbabám. Aztán mire hazamentünk, ez a dolog is megoldódott. Nőtt rám két akkorra mell, hogy nem hittem a szememnek. Feri sem… Egyedüli szomorúságom, hogy hat hónapos korában Szofi elválasztotta magát, és akkor áttértünk a tápszerre. Ma már persze mindent eszik.
– És ahogy látom, mindent kicsomagol, megnéz, elpakol, kipróbál…
– Huszonnégy órás műszak – vallja Caramel, – és nem tagadom, hogy a nagyobbik részt Szilvi viszi. Bár én is próbálok segíteni, ahol csak tudok, de azért tényleg nem lennék sokszor az anyák helyében. Szofinak ráadásul nagyon nagy akarata van.
– A dackorszak még messze van.
– Pedig ez már hiszti – szól közbe Szilvi. – Én se értem, de nála már most eljött a „nem” korszak. Mindig ellenkezik, néha már azt se tudja, hogy miért, de csak rázza makacsul a fejét. Ezért aztán próbálom úgy alakítani az életet, a hétköznapokat, hogy minél kevesebbet kelljen vele harcolni. Reggel korán kelünk, reggeli, aztán jöhet egy kis Bogyó és Babóca, játék, majd indulunk sétálni, vagy elmegyünk együtt ügyeket intézni.
– Miféle ügyeket intéz egy kismama?
– Én nem pihenek egy percre sem. A gyerek mellett indítottam el a vállalkozásomat, bébi mokaszint gyártunk, egyre nagyobb rá a kereslet. Magam választom ki még a bőrt is, amiből készítik, és követem a tervezés folyamatát. Ha Szofi majd bölcsis lesz, még több időm lesz az a vállalkozással foglalkozni.
– És mit szól ehhez az édesapa?
– Az elején voltak bennem kérdőjelek – mondja Caramel – de be kellett, hogy lássam, Szilvi nagyon jól csinálja az üzletet. Büszke vagyok rá.
– A bölcsit persze nem sietjük el – kanyarodik vissza az előző témához Szilvi. – Most még csak játszóházba járunk a barátnőimmel, például Mádai Viviennel, akivel majdnem egyidősek a gyerekeink. Most pedig kinéztem egy magánbölcsit, ahova majd két napot a héten elviszem Szofit. Komolyan úgy érzem, hogy már többre van szüksége, mint csak az én társaságomra. Aztán majd meglátjuk, nincsen semmi kőbe vésve.
– Ezt semmiképp nem akarjuk elsietni – szól Caramel – hiszen olyan kicsi még. És olyan jó, hogy velünk van, hogy egész nap együtt lehetünk. Még úgy is jó, hogy néha tényleg nagyon fárasztó és este szinte beleájulunk az ágyba.
– Mindenki a sajátjába?
– Hova gondolsz? Velünk alszik. Imádjuk.
– Egy művésznek kell az elmélyülés az alkotáshoz. Hogyan teremtesz magad körül csendet?
– Sehogy. Elfogadom, hogy ez most egy ilyen szakasza az életemnek – mondja Caramel. – Amikor az Arénában tartottam a nagykoncertet, elmentünk előtte egy wellness szállodába, hogy legyen idő felkészülni, pihenni. Direkt béreltem két lakosztályt, hogy el tudjak vonulni, de aztán persze az lett az egészből, hogy folyton együtt voltunk. És nem bántam meg, a gyerek nemcsak lefáraszt, hanem fel is tölt energiával.
– Szoktál neki énekelni?
– Még nincs semmiféle tudatos zenei nevelés. Énekelünk népdalokat, néha dudorászunk, és ami a zenét illeti: mindenevők vagyunk. Majd meglátjuk, hogy merre halad az ízlése. Az már biztos, hogy a hallása remek.
– Ezt miből gondolod?
– Ha játszok valamit a zongorán, odatipeg, és ő is ütögeti. És persze hangnemben ütögeti.
– Bár még korai a gondolat, de elképzelhetőnek tartod, hogy elindítsd Szofit egy gyerek tehetségkutató versenyen?
– Nem hiszem, hogy erre képes lennék. Majd elindul, ha felnőtt lesz. Szerintem nem válik a kicsik hasznára, ha már gyerekkorban bekerülnek a média világába. Elég nagy falat a népszerűséggel később is megbirkózni.
– Majd csináltok családi zenekart. Apropó: kistestvér?
– Szofi születése után Szilvi kijelentette, hogy soha nem akar több gyereket. Érthető, nagyon megviselte a kórházi hercehurca. Aztán tegnap meg azt mondja nekem, hogy szeretne még egyet. Egy kisfiút.
– Erre te?
– Én is. De várjunk még. Adjunk meg most Szofinak mindent, és bírjuk vele a szuszt. Aztán majd néhány év múlva belevághatunk. Végül is tényleg milyen jó lenne: egy kislány, egy kisfiú. Bár én még egy kislánynak is ugyanúgy örülnék.
Forrás: Kismama magazin
Kapcsolódó cikkek
