Utólag azt gondolom, talán jobban jártam volna, ha előbb elengedem azt a bizonyos gyeplőt, aztán meg máskor azt gondolom, lehettem volna sokkal felkészültebb, hogy jobban jöhessünk ki ebből a kemény, megpróbáltatásokkal teli időszakból, ami a maga módján mégis csak egy csoda.
Fontosnak érzem az előzményeket. Viszonylag friss volt a párkapcsolatunk, mikor várandós lettem, ez nem csorbította az örömünket, épp ellenkezőleg. A kedvesem igazi támogató társként informálódott velem, és mikor az intézményen kívüli szülés mellett döntöttem, teljes mellszélességgel állt mellettem, (akárcsak a családom) igazi örömteli várakozással éltük a napjainkat… egészen a 32. hét 5. napjáig, amikor is bő vérzéssel, hasi görcsökkel mentő vitt a kórházba, a bábám határozott utasítására. A kedvesem mögöttünk jött autóval, de a világjárvány miatt csak a parkolóig kísérhetett.
Bennem felváltva kavargott a tehetetlenség, a halálfélelem, a gyermekem miatti aggodalom, a kórházi személyzet hozzáállása miatti düh és cserbenhagyottság. Több vizsgálat, magányos órák, fellángoló remény töltötte ki az estémet, aztán a beriasztó szívhangesés hozta meg a rettegett szavakat: sürgősségi császár, most azonnal.
Amit akkor éreztem, nem tudom szavakkal leírni. Imádkoztam rég hallott imákkal, könyörögtem Istennek, hogy óvja meg azt az apró életet, és könyörögtem a gyermekemnek, bocsásson meg nekem, hiszen az én dolgom lett volna megvédeni.
Kudarcot vallottam. Szégyent éreztem, hogy nézek majd a szerelmem szemébe.
A műtőben az én érzéseimmel nem volt idő foglalkozni, nem volt, aki megmondja, minden rendben. A kisfiam felsírása életem legszebb hangja volt, vele zokogtam én is, és a hangomra megnyugodott. Megmutatták egy pillanatra, majd vitték is. Innentől nem érdekelt már, velem mi lesz, tudtam, ő biztonságban van. Annak ellenére, hogy apró termete, gyengécske tüdeje miatt másik kórházba vitték őt, szinte azonnal. Azt mondták, reggel érdeklődhetek majd.
Mikor tudatosult bennem, hogy édesanyja lettem valakinek? Talán akkor, mikor a PIC-re telefonáltam, és bediktáltam az adatait…, talán akkor, mikor a párom felküldte a fényképét, rajta a felirattal:
Nagyon szeretlek, édes anyucikám.
Talán akkor, amikor három óránként fejtem az épp csak beinduló anyatejemet, és a nővérkék dicsértek, biztattak, gyűjtötték, hogy neki elvihessem. Akkor biztosan nem, mikor végre hazamehettem, és álltunk egymást ölelve, érezve hogy ennek nem így kellene lennie…
Aztán délután megláttam Őt. Énekeltem az inkubátornál állva, és ő a hangom felé nyújtózott. Én pedig annyira akartam olyan erős lenni, mint ő. Fejtem és fejtem, és minden nap vittem neki a tejecskét, hadd erősödjön tőle, legalább ennyit adhassak. Mikor egy üveg tejet kiborítottam, úgy zokogtam, mintha tragédia történt volna. Várakozással teli napok teltek, reménnyel és ürességgel, félelemmel és büszkeséggel.
Átbeszélgetett és végigsírt kocsiutak a napi negyed órás látogatás előtt és után. Mikor elsőnek a kezembe vehettem, az élményből kudarcélmény lett: ahogy lejjebb csúszott a karomban, elaludt és nem vett levegőt, egy rosszul irányzott mondattal engem okoltak, azt éreztem, nincs velem biztonságban. Szerencsére nem uralkodhatott el ez az érzés, két nap múlva először szoptathattam! Itt már biztosan éreztem: édesanya lettem! Van ennél nagyszerűbb?
Két nap múlva hazahozhattuk. Ez egyszerre volt felemelő és félelmetes. Ébren ültem mellette éjszaka, néztem, vajon vesz-e levegőt. Fogalmam se volt, mi vár ránk, de tudtam, ez a kicsi fiú nagyon sokat tanít még nekünk az életről, a küzdelemről, a hősiességről. Most másfél éves, életkorát utolérte, anyának szólít, puszit ad, első lépéseit próbálgatja. Határozottan édesanyának érzem magam a szó minden örömével, bánatával, nehézségével, és csodálatosságával. Aztán mikor éjszaka egyedül maradok a gondolataimmal, a fájdalom, a rettegés, a bizonytalanság sokszor bújik elő onnan, ahova száműztem őket. Pár hete fogalmazódott meg bennem, mit nem tudok elengedni. Mikor ő rájött, hogy megszületett, mikor az első gondolatai megszülettek, az első érzetekkel találkozott, én nem voltam vele! Nem tudom mit érzett, félt-e, tudta-e, hogy várjuk valahol?
A mindennapokból igyekszem a legtöbbet kihozni, a hibáimból igyekszem tanulni, és jobbá válni. Igyekszem kitölteni azt a 19 napnyi űrt, ami ott maradt a közös életünk kezdetekor.
Nyitókép: Getty Images (a kép csak illusztráció)
Kapcsolódó cikkek
