Az anyák egy külön kis parkban töltik a napjaikat, amit egy vastag, magas téglafal vesz körül. Ha benézünk a falon lévő pici ablakokon, látjuk a napsütötte pázsiton totyogó, nevető kétéveseket, akik után vidáman sétálnak büszke mosolyú szüleik, ki farmerban, frissen mosott hajjal, ki pörgős szoknyában és szandálban. Futóbiciklik elborulva a füvön, hinták kötele között játszik a szellő. Messziről jól nézett ki a kép.
Közéjük akartam tartozni, és fogalmam sem volt, hogy a vastag téglafalon a legritkább esetben lehet a kis aranyos kapun átsétálni – a legtöbb nőt figyelmeztetés nélkül átdobják a másik oldalra, és az esésből hetekig, hónapokig nem gyógyul fel. Én például a babám 3 hónapos korában tudtam újra ülni – ó nem kényelmesen, vagy fájdalommentesen, hanem egyáltalán leülni. Vannak részeim, amik évekig nem lesznek ugyan olyanok. Vagy soha.
Közéjük akartam tartozni, és nem is sejtettem mennyire magányos eleinte ez az elit klub. Ha visszanéztem a fal felé, egy részt eszembe jutott az esés – hogyan mondjam el bárkinek, milyen volt? Nem tudom úgy elmondani, hogy megértsék; nincs energiám elmondani; nem tudom kiszámítani mikor mennyi időm lenne hogy belekezdjek… mert sírás van, és mert végtelen szoptatás van… Másrészt a korábbi életem legtöbb szereplője már csak egy kis résen át tudott hozzám átnézni és beszélni. Volt, akinek kényelmetlen volt, hogy kevés időkre, szakaszosan érek rá. Volt, akit nem érdekeltek a babás dolgok, de mivel ez tette ki a napjaim 24 óráját, nem tudtam – és nem is akartam – másról beszélni. Ezt az elején szégyelltem, érdekes beszélgetőpartner akartam lenni, mint ELŐTTE… Aztán rájöttem, hogy rengeteg dolgot megtanultam, ami izgalmas, de nem kötelező, hogy ez mindenkit érdekeljen.
Közéjük akartam tartozni úgy, hogy fogalmam sem volt hogyan működik egy baba. A falon átnézve látjuk a pár éves gyerekeket, de nem látszanak a fal tövében kucorgó összetört, szülés utáni depressziós anyukák az igazán pici babákkal, akik hónapokig nem mernek kimozdulni, mert félnek a nyilvános szoptatástól, vagy, hogy pont a buszon kezd sírni a poronty és ezért valaki megszólja őket. A fal tövében még a falat bámulva gondolkozol, mi is történt az első pár héten, mert olyan gyorsan elrohant. A fal tövében még fájnak a sebek a gáton, hüvelyen, mellbimbón. A fal tövében még nem dolgoztad fel, hogy ha JÓL akarod csinálni akkor pár évig egyszerűen nem te leszel a fontos a saját életedben – olyan szinten nem, hogy az egyedül zuhanyzás luxus lesz. A fal tövében még el kell siratnod a korábbi életedet, és le kell tenni a bűntudatot, hogy néha hiányzik. Hiába olvastam el előre a tudományos igényességű elemzéseket, hiába hallgattam meg a személyes beszámolókat, nem értettem meg valójában mit jelent és milyen élmény például egy növekedési ugrás, amíg nem tapasztaltam.
De lassan el lehet fordulni a faltól. Megtanultam, miben különbözik a csecsemők alvása a felnőttekétől, hogyan érik meg a szervezetük és az agyuk. Megtanultam milyen kincs az anyatej, végre megszerettem a melleimet, mivel végre hasznosnak érzem őket. Egy óra szabadidő alatt több mindent meg tudok csinálni, mint korábban napok alatt, pusztán azért mert már értem milyen ritka hogy van egy óra szabadidőm. Kifejezhetetlen módon tisztelem és szeretem a férjemet, mert az első hónapok alatt bebizonyította, hogy talpig igazi társ a nehézségekben is.
Napra pontosan fél éves a kislányom, és sosem voltam még ennyire felszabadultan önmagam.
Mert van egy kicsi ember, akinek reggel első dolga rám mosolyogni, és ettől egyszerűbb és szebb örömöt nem ismerek. Mert megtiszteltetés, hogy én segíthetek ennek a kicsi embernek felfedezni a világot és önmagát.
Mert rájöttem, hogy a fal íves, és aki akar, a régi életemből velem tud tartani az úton, hiszen végig vannak ablakok. Mert rájöttem, hogy ha a férjem látott a saját véremben ázva, majd félig járásképtelenül, gyengén és görnyedten, sápadtan, és így is szeret, akkor valóban szeret. A testem elkészített és önálló életre indított valakit, így semmi okom szégyenkezni miatta akárhogy is nézzen ki.
Mert rájöttem, hogy sok tapasztaltabb anyuka-gondolkodás nélkül segítő kezet nyújt, és értő fület ajánl, ha hajlandó vagyok elindulni feléjük.
Mert büszke vagyok, hogy belevágtam a mosható pelenkázásba.
És főleg azért, mert a sok elavult gyakorlat és tanács ellenére sikerült rátalálni arra, hogyan is szeretnék én anyuka lenni.
Közéjük akartam tartozni, és végre, végre a napsütötte rész felé nézek. Ami nem mentes a göröngyöktől, ahol ugyan úgy meg lehet botlani, de a buktatókkal együtt is sokkal szebb helynek tűnik, mint a fal töve.
Bekötöttem a békésen szuszogó fél éves babócám a kedvenc karikás kendőmbe, és elindultunk együtt a pázsitos rész felé.
Nyitókép: Getty Images (a kép csak illusztráció)
Kapcsolódó cikkek
