Mivel a szoptatás nagyon bensőséges kapcsolatot feltételez, a szoptatás látványa – főleg, ha nagyobb gyerekről van szó – sokakban zavart kelt
Kisfiam nyolc hónapos, még naponta ötször-hatszor szopik. Lassan az egész család és az ismerősök is unszolnak, kezdjem meg az elválasztását. Állítólag nem is helyes, ha túlságosan magamhoz láncolom. Végül is, a lélektani és egészségügyi érveket is figyelembe véve, meddig érdemes szoptatni?”
Tanácsunk: Biológusok és néprajzkutatók vizsgálatai alapján elmondhatjuk, hogy a teljes elválasztódás ideje a főemlősöknél, és az ősi társadalmi rend szerint élő népcsoportoknál egyaránt a három éves kor körüli időszakra tehető. A múlt század elején természetes volt, hogy a csecsemőket még totyogós korukban is szoptatták.
A paraszti kultúrában a két-három éves gyereknek is járt az anyamell. Mindez arra vall, hogy a hosszú ideig tartó szoptatás a “normális”, az egy éves kor előtti elválasztás tekinthető “különlegesnek”.
Miért félünk a szoptatástól?
Már az ókorban divat volt, hogy a gazdag családok dajkára bízták az újszülött gondozását, szoptatását. A “nem szoptatás” a magas társadalmi helyzet jelképévé vált. A múlt század elején megjelentek, és könnyen elérhetővé váltak a tápszerek. Így a nagyvárosi középréteg asszonyai közül is többen követhették az “úri divatot”, megszabadulhattak a gyerekkel járó gondoktól, élhették világukat.
A szoptatásra már úgy tekintettek, mint valami teherre, ami a szegénység velejárója, de leginkább csak az állatvilág tagjaitól elfogadható. Bár nagyot változott a világ azóta, ma is elhangzik néha – még szakember szájából is – az igény szerinti, hosszan tartó szoptatással kapcsolatosan, hogy “őserdő-módszer”, “úgy szoptatsz, mint a parasztasszonyok”.
Nem kedvezett a hosszú távú szoptatásnak a nők munkába állása és a női egyenjogúságot alaposan félreértelmező “felszabadító” mozgalmak hatása sem. Hab a tortán, hogy ugyanebben az időszakban terjedt el egy lélektani irányzat, ami azt hirdette, hogy a gyerek jólneveltsége kizárólag a szülő által megfelelően adagolt jutalmazáson-büntetésen múlik. A gyereknevelési kézikönyvben ez állt: “Sose ölelgesd, sose puszilgasd őket, és ne engedd azt se, hogy az öledbe üljenek! Próbáld ki! Visszavonhatatlanul szégyenkezel majd az érzelgős módszer miatt, amellyel eddig a gyermekedhez fordultál!”
Szerencsére ez a szélsőséges gondolkodás ma már nem jellemző, de hatását még mindig tetten érhetjük. Milyen sok édesanya hallja például, hogy a három óránál gyakrabban felvett, éjszaka is megszoptatott, sokat dédelgetett csecsemőelkényeztetett kis zsarnokká válik.
Mivel a szoptatás nagyon bensőséges kapcsolatot feltételez, a szoptatás látványa – főleg, ha nagyobb gyerekről van szó – sokakban zavart kelt, indulatokat kavar, vagy lelkifurdalást vált ki. Ezt az ellentmondást úgy a legkönnyebb feloldani, ha a sokáig tartó szoptatást fölöslegesnek, ártalmasnak kiáltjuk ki.
Túlzott kötődés?
E hatások eredményeként a szoptatásról sokan úgy gondolkoznak, mint a gyerektáplálás egyik, viszonylag kényelmetlen, bizonytalan, sőt “állatias” módjáról. A szoptatás másik fontos feladata – az érzelmi biztonság megteremtése – feledésbe merült, vagy feketelistára került. Elterjedt az a nézet, hogy a szoptatással az anya túlzottan magához köti gyermekét.
A csecsemő elemi szükséglete az anyával fenntartott egyszemélyes kapcsolat. Életfontosságú, hogy a szülőhöz tudjon bújni, ha szüksége van rá. Egészséges fejlődéséhez elengedhetetlen, hogy megérintsék, megöleljék, ringassák, beszéljenek hozzá. A születés utáni időszakban a baba szinte folyamatosan igényli egy másik ember “melegét”. Később, amikor ráébred, hogy maga is fel tudja fedezni a világot, egyre többször távolodik el a meghitt közelségből. Még később már szívesen tölti az időt mások társaságában, esetleg édesanyja nélkül is. A kisgyerek egészséges kíváncsisága idővel legyőzi az elszakadástól való félelmet.
Ez a folyamat csak akkor zökkenőmentes, ha a baba már a kezdeti időszakban azt tapasztalja, hogy a világ, amiben él, biztonságos. Ehhez a legjobb út az igény szerinti szoptatás, a testközelség biztosítása. Ha a gyerek születésétől fogva érzi, hogy odafigyelnek rá, hogy válaszolnak jelzéseire, akkor később is bízni fog szüleiben. Mivel tudja, hogy számíthat rájuk, bátran nekivág az ismeretlennek. A kis világhódító néha visszatér “tankolni” egy ölelésre, egy kis szopira, majd megint bátran útra kel, hiszen tudja, hogy ott a biztos háttér.
A kicsi megtanul eltávolodni
A cumisüvegből tápláló anya is biztosíthatja azt a közelséget, amire a csöppségnek szüksége van, de erre külön figyelmet kell fordítania. A baba igényeit figyelembe vevő, gondoskodó, de nem túlóvó családban nevelkedő csecsemő kiegyensúlyozott lesz, még akkor is, ha hamar le kell mondania az anyamellről.
A rossz családi légkörben élő gyerek, akinek édesanyja lelki problémákkal küzd, nagy valószínűséggel bizonytalan, bizalmatlan, szorongó lesz, akár sokáig szoptatják, akár nem, mivel képtelen túllépni azon a kezdeti fejlődési szakaszon, amikor a folyamatos testkontaktus iránti vágy és a szopási ösztön kielégítésének igénye volt meghatározó. Úgy is mondhatjuk, hogy érzelmi fejlődésében “ott ragadt” az első hónapok szintjén, nem tudja rászánni magát arra, hogy időnként eltávolodjon a mamájától, és teljes gőzzel nekilásson a világ felfedezésének.
A szorongó gyerek többnyire “ül a mama szoknyáján”, szenvedélyesen cumizik, szopja az ujját, vagy folyton szopni akar, még két-három-négy éves korában is. Vagyis nem a szoptatás okozza a túlzott kötődést, hanem a gyermek szorongása miatt kialakult túlzott kötődés okozza a szenvedélyes és folyamatos szopni akarást (cumizást, ujjszopást vagy más tüneteket). A szándékos elválasztás, az erőszakos leszoktatás nem gyógyítja meg az ilyen gyereket, sőt fokozza a bajt. A szorongás okát kell megszüntetni, nem a tünetet.
- Kapcsolódó: Miért nem természetes a szoptatás?
Kettőn áll a vásár
Egy éves kor után a szülő-gyerek kapcsolat is megváltozik. Míg az első évben szinte mindig azonnal kielégítették a baba igényeit, most már sokszor előfordul, hogy korlátokba ütközik, bizonyos kívánságai pedig egyáltalán nem teljesülnek. Jó esetben a szoptatással is hasonló a helyzet. Ha nem szívesen szoptatunk úton – útfélen, ha már kimerültünk az éjszakai etetésektől, a kicsinek ezt is el kell fogadnia. Már a vigasztalásra sem a szoptatás az egyetlen mód, sokszor elég egy-két szó, egy gyógyító puszi, egy simogatás.
Az anya közelségét az elválasztódás után is igényli a gyerek
A második – harmadik évben a szoptatás fokozatosan, szinte észrevétlenül tűnik el a mindennapokból. Kiegyensúlyozott anya-gyerek kapcsolat esetén ez egyik félnek sem okoz különösebb lelki válságot. A gyerek édesanyja közelsége iránti igénye továbbra is fönnáll, de ezt az ölbe ülés, az együtt hancúrozás és az elalvás előtti összebújás is ki tudja elégíteni.
Forrás: Kismama magazin
Kapcsolódó cikkek
