Azt hiszem, talán azzal a bűntudattal volt a legnehezebb leszámolnom, ami a tapasztalatlanságomból és türelmetlenségemből szökkent szárba.

Mámoros tudatlanságban ugrottunk fejest a gyerekvállalásba, amit – ha igazán őszinte vagyok – elsősorban én forszíroztam jobban. 29 éves voltam, és úgy éreztem, semmiképp nem szeretnék átlépni a bűvös harmadik ikszen, mire megérkezik közénk a lányunk.

Merthogy afelől kétségem sem volt, hogy első körben csakis lányunk születhet.

Mi más? Hiszen már jó előre bekészítettem Janikovszky Éva Örülj, hogy lány! című könyvét, és azt is alig vártam, hogy felolvashassak belőle a kislányomnak.

Kedv, remények, álmok! Isten véletek!

Rózsaszín ködben telt a várandósságom, és mivel az utolsó hónapokban már otthon pihentem, így bőven jutott idő az álmodozásra, tervek szövögetésére és az akkurátus listákba szedett babakelengye összeszedegetésébe.

Mindenféle szakirodalmat átböngésztem, felvásároltam a gyerekneveléssel kapcsolatos, fontosnak tűnő szakkönyveket és újságokat. És mivel akkoriban védőnő kollégák között dolgoztam, akik szelíd erőszakkal nyomták a kezembe az első LLL (La Leche Liga) -kiadványokat, ezeket is lelkesen bogarásztam, és persze előrelátóan becsomagoltam a kórházi kelengyémbe. A tejszaporító teakeverék mellé.

Ma már tudom, hogy ez bizony az egyik legjobb döntésnek bizonyult, hiszen, amikor kiderült, hogy programozott császárral fog megszületni a lányom, lavinaként omlott össze az addig szépen felépített anyaságról szőtt álmom, és hirtelen úgy éreztem, kicsúszott az irányítás a kezemből.

Sajnos ezt a képzeletbeli gyeplőt a kórházban sem sikerült visszaszereznem. Semmiféle segítséget nem kaptam a szoptatáshoz, így – miközben a kollegáimtól kapott LLL-kiadványokat olvasgattam –, egyedül próbáltam rekonstruálni, hogy is kellene helyesen mellre helyezni a babámat, hogy ne kapjak újabb fejmosást a soron következő raporton amiatt, hogy csak pár grammnyi anyatejet tudott enni a kislányom.

Bevallom, alig vártam, hogy a megszületése után végre becsaphassam magam mögött a kórház szárnyas ajtaját, és vissza se nézzek. Mert hiába segítették világra a gyerekemet, hiába rohangáltak körülöttem a műtőben, nem éreztem azt egy pillanatra sem, hogy határozott anyaként tudnék döntéseket hozni, kérdezni, tiltakozni vagy segítséget kérni.

Úgy éreztem, lebénít a kórházi környezet, menekültem volna vissza az otthonunkba, ahol abban reménykedtem, hogy kibújhatok végre a burkaimból, és végre igazán anyának érezhetném magam. Akkor azonban még nem sejtettem, hogy hamarosan újra ott fogok állni remegve, kimerülve és lázasan a szárnyas ajtó előtt.

És mi lesz, ha éhen fog halni?

Mára csak egy kedves anekdotává szelídült a családi legendáriumban az első hármasban töltött esténk, amikor zokogva álltam a kisbabánkkal a karomban, mert a mérleg szerint nemhogy nem szopott, még soványabb is lett röpke fél óra alatt, amíg a mellemen volt. Hiába nyugtatott a férjem, hogy láthatóan jól van a gyerek, és több pelenkacserén is túlvoltunk, én megingathatatlanul hittem, hogy a lányunk órákon belül kiszárad és éhen hal. Azon melegében el is küldtem a párom a gyógyszertárba, hogy váltsa ki a tápszerrecepteket, és viharos gyorsasággal bekevertünk egy adagot a babánknak. Csakhogy neki nem kellett, üvöltve tiltakozott a cumisüveg ellen, és makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy ő anyatejes baba szeretne lenni.

Neki volt igaza. Másnap hajnalban megállíthatatlanul ömleni kezdett a tejem a könnyeimmel együtt.

Az anyák élete nem csak játék és mese!

Két hónap.  Ennyi idő kellett, mire rájöttünk, hogy a kislányunk nem tud háton aludni (ez a mai napig így van), mert a hasfájása miatt ez volt az egyetlen kényelmes és megnyugtató pozíció számára. Én persze szabályosan rettegtem hasra tenni, mert addigra már az összes felellhető, bölcsőhalállal kapcsolatos szakirodalmat kívülről fújtam. Emiatt csak akkor mertem a pocakjára fordítani, amikor a mellkasunkon szundított, ám ekkor is folyton a szuszogását figyeltem a fülemmel és a szememmel. Keserves éjszakák voltak.

Hiába segített szinte mindenben a férjem, pár hét alatt lemerültek a tartalékaim, és tökéletesen alkalmatlannak éreztem magam az anyaságra. Máig éles fényképként rögzült az emlékeimben az a pillanat, amikor egyik éjszaka teljesen kifordultam magamból, és sírva kiabáltam a pár hetes gyerekemnek, hogy miért nem alszik. A húgom pedig – aki pár napra eljött látogatóba –, a karjába vette a kislányomat, maguk köré tekerte a vastag takarót, és rám parancsolt, hogy feküdjek le aludni.

Szégyelltem magamat, és bűntudatom volt, hogy nem tudom kezelni az első felmerülő problémákat mások segítsége nélkül. Zokogva fúrtam bele a fejem a párnába, és arra gondoltam, hogy én nem így képzeltem az anyaságot.

Icipici lencsilányka lencsibabát ringatott

Ekkorra a testem is teljesen lemerült, és hamarosan újra ott álltam a kórház szárnyas ajtaja előtt, ahová eszem ágában sem volt visszatérni. A sebem elfertőződött, leterített a láz, és egyik mellgyulladásból a másikba értek a nappalok és éjszakák.

Amikor összeraktak, elláttak gyógyszerekkel a kórházban és hazamentem, ott találtam anyukámat az ágy szélén ücsörögve, kezében az unokájával.

Anyu ekkora már csordultig volt kételyekkel, szorongással és millióféle lelki súly húzta lefelé. Tudtam, hogy már önmagában az, hogy elutazott az ország másik végébe hozzánk, és kezébe vette az unokáját, óriási nehézséget jelenthetett neki; és azt is tudtam, hogy neki talán nagyobb gyámolításra van szüksége, mint nekem.

Néztem a fekete-fehér vékony pulóvert, ami láttatni engedte addigra már sovány körvonalait, és néztem, ahogy a lányom finom lélegzetvétellel pihegett a vállán.

Tudtam, hogy anyunak micsoda küzdelem volt 1976-ban a születésem. Hogy nem volt semmiféle támogató közege. Hogy mégis próbált a lehető legtudatosabban készülni az érkezésemre. Hogy mindent megtett azért, hogy szoptathasson, mégsem kapott semmilyen segítséget, csak egy Robébi tápszert és gúnyos megjegyzéseket.

A Lencsilányt énekelte csendesen, amit nekem is nagyon sokszor dúdolt gyerekkoromban:

„Amikor este lett, az icipici lányka félt,

Icipici anyukája mondott egy mesét.”

Ez volt az a pillanat, amikor már tudtam, hogy hamarosan minden összegabalyodott szál kisimul a mi életünkben is.

Nyitókép: Getty Images (a fotó csak illusztráció)