Olvasók szoptatós történetei

Az első három év (Dr. Terényi Melinda)

Zsoma története (Kállai Kornélia)

Szopizás a vonaton (Harmathné Kisvári Zsuzsanna)

Nem szabad feladni! (Farkas Renáta)

Mint egy gombolyag fonal (Dettre Imola)

Az első három év

“Mama, de jó, hogy neked még mindig van tejecskéd!” – mondja Eszter lányom, miközben az ölembe férkőzik, és nagy odaadással, elégedetten szopni kezd. Nem sok anya hallhat ilyen szabatos mondatot szoptatott gyermeke szájából, de esetünkben ez teljesen természetes, hiszen Eszter már hároméves is elmúlt. A leendő óvodás reggel és este – esetenként napközben is – odabújik hozzám, és néhány percre mindketten átadjuk magunkat a több mint három év után is csodálatos, szívmelengető élvezetnek.

Nem érzem magam különcnek, életem egyéb területein mindig a középúton próbáltam járni, így a magam is csodálkozom azon, hogy ilyen hosszú ideje tart ez az egyedülálló, intim kapcsolat. Vajon mi vitt minket erre az útra? Most már szerencsére csak magamat kérdezem, mert egy ideje elmaradtak a csodálkozó, rosszalló vagy kifejezetten dühös kérdések: “Meddig fogod még szoptatni? Szopik még? Mikor választod már el?” Mindenki azt feltételezi, hogy már megtörtént a dolog, így vagy úgy, de “elváltunk egymástól”.

Így már nincs szükség arra, hogy kettőnk helyett is védekezzem, magyarázkodjam, dühöngjek vagy meneküljek. A társadalom, amely meghökkentő csökönyösséggel próbálja rákényszeríteni az anyákat arra, hogy ha már elkezdték, mielőbb hagyjanak fel ezzel a régimódi, szégyellnivaló szokással, a szoptatással, engem, minket már nem tekint célpontjának.

Nemrégiben valaki mégis megkérdezte Esztert, hogy meddig akar még szopni. “Tízéves koromig”, vágta rá a lányom, majd hozzátette, magyarázatképpen: “Szükségem van rá.” Igen, szüksége van rá, így egyszerűen, de nekem is elég sokáig tartott, amíg ezt elfogadtam. Amikor egyéves volt, idegesen biztatgattam az érdeklődőket, hogy “most már hamarosan abbahagyjuk”, amikor kétéves lett, már nagyon szégyelltem magam, és most, amikor elmúlt három, végre megnyugodtam.

Tudom, hogy ő is, mint minden gyerek, előbb-utóbb magától abbahagyja. És most már azt is tudom, hogy azzal, ha ezt kivárom, nem teszek neki rosszat, nem taszítom súlyos lelki függőségbe, és nem segítem elő, hogy kábítószer-élvezővé váljon – az ellenpártot idézve. A szoptatás immár nem fizikai, hanem érzelmi táplálékot – és persze nem elhanyagolható immunológiai védelmet – nyújt a gyerekemnek, és ugyan miért vonnám meg tőle ezt a jótéteményt? Csak mert lehetőségem van rá? Vagy, mert a környezetem ezt várja tőlem? Sokat kérdeztem, sokat olvastam, és sokat gondolkoztam, amíg ennyire biztos lettem önmagamban és abban, hogy a helyes úton járunk.

Ami talán most is, mégis az általam olyannyira kedvelt középút, ha a tér és az idő nagy egészét vesszük alapul. Nehezen elnyert magabiztosságom legfontosabb alappillére persze nem más, mint az én cserfes kislányom, aki, köszönjük szépen, fizikailag és érzelmileg is a legjobb egészségnek örvend. Most idejött hozzám, és megkérdezte, mit írok. “Arról írok, hogy mi még mindig cummogunk”, válaszolom az ő szavával, mire kissé szemrehányóan néz rám: “De mama, ez a mi titkunk!” Igen, kislányom. De én most végre megosztottam mindenkivel, akit érdekel.

Dr. Terényi Melinda

Zsoma története

Zsoma a terhesség 33. hetében született. Egyszer csak minden előzmény nélkül elfolyt a magzatvíz. Másnap estére meg is született 2280 grammal és 48 centivel, 10/10-es Apgarral. Balu, a nagytestvér, végig szopizott a terhesség alatt, így felmerült bennem, hogy esetleg emiatt indult meg előbb a szülés, de több orvos szerint sincs összefüggés a kettő között, mert még húsz órával később sem volt spontán fájásom, a szopitól pedig méhösszehúzódásaim lettek volna, ha az a “hibás”.

A koraszülöttosztályon tizenkét napot töltött. Harmadik nap tehettem először mellre. Naponta legfeljebb négyszer mehettem szoptatni, szigorúan háromóránként, legfeljebb harminc percre. Zsoma elég hullámzóan szopott, egy idő után leginkább sehogy. Ez volt a menetrend: szopi, lemérés, pótlás cumisüvegből. A hazajövetel napján vagy semmit, vagy húsz grammot szopott, miközben 50 gramm volt a “hivatalos” adagja. Ekkor 2150 gramm volt a súlya. Itthon egyáltalán nem volt hajlandó szopizni. Az itthon töltött első kilenc nap úgy telt el, hogy szoptattam, fejtem, közben a férjem melegítette az előző fejésből származó tejet, és kanalazta Zsomába.

Ezzel a módszerrel egyszerűen képtelenek voltunk 30 grammnál többet belediktálni (szopi és kanalazás együtt), és míg a kórházban naponta háromszor kakilt, itthon egyszer sem három nap alatt. Néhány telefon után már profi voltam bélcsavarodás- és kiszáradás-ügyben. Szerencsére úgy tűnt, nincs szó egyikről sem, hanem ő egyszerűen az a kivétel, aki az első hat hétben sem kakil naponta (folyamatosan hízott).

A következő héttől már hármasban maradtunk itthon, így esélyem sem volt a folyamatos fejésre, kanalazásra. Szerencsére ekkorra eljutottunk oda, hogy háromóránként ébresztve már csak mellből is evett annyit, amennyitől szépen növekedett. Háromkilós volt, amikor abbahagytam a szopik mérését, négykilós, amikor a napi súlymérésektől is búcsút vettem. Négyhetes (pocakban harminchét hetes lett volna ekkor) korától ébredt fel magától is, ha megéhezett. Azon a napon, amikor megszületett volna, 3250 gramm volt a súlya.

Zsoma ma tíz hónapos, nyolc és fél kiló, feláll, felül, mászik, főzelékek, gyümölcsök mellett lelkesen szopik. Több dologban is szerencsésnek érzem magunkat. Zsoma egyrészt nagyon jó súllyal született a korához képest, másrészt már egyszer szoptattam sikeresen, így tudtam, képes vagyok rá, és biztos voltam abban, hogy van elég tejem, nem azért nem eszik többet, mert nincs, hanem mert még nem elég erős hozzá. Harmadrészt a tandem szopi miatt, mert így beindult a tej, és később is könnyebben folyt Zsoma szájába, ha közben Balu is szopizott. Köszönettel tartozom a sok jó tanácsért Rózsa Ibolyának és Schneiderné Diószegi Eszternek, mindketten szoptatási szaktanácsadók.

Kállai Kornélia

Szopizás a vonaton

Állatkertbe készültünk. A gyorsvonat háromnegyed hétkor indult, de ötkor keltünk, hogy a reggeli szopira még legyen időnk. Bár május 31-én gyermekem pontosan 14 hónapos volt, még reggel, este és éjszaka is szopott. Szóval úgy gondoltam, hogy a reggelit kora hajnalban elrendeztük. Később kiderült, hogy ezt csak én láttam így. Lilóval játszottunk, könyveket nézegettünk az utazás során. Majd felváltva sétáltattuk apukájával és a nővéremmel. Kis idő múlva az utasok megismerték a lányomat, mert mindenkire vigyorgott, némelyik utastársnak még a térdét is megtapogatta. Később a reggeli szendvicsünkből is kóstolgatott, így elintézettnek láttam a tízóraiját.

Nem úgy ő! Amint a nővérem ölébe ült, hirtelen felindulással dús kebleire mutatott, és felkiáltott: cici, cici! Persze rájött, hogy rossz helyen keresgél, és átmászott hozzám. Az Intercity tömött kocsijában nem sok hajlandóságot mutattam a szoptatásra. Bár Lilit szoptattam már az otthonunkon kívül is, ez vagy az autóban, vagy a park sarkában elbújva történt. Szóval úgy tettem, mintha nem is hallottam volna, és suttyomban körülnéztem. De Liló nem tágított. Akarata már van, így egyre erőteljesebben követelte jussát. Nem volt mit tenni: felhúztam a pólóm, és mellre tettem a gyermekem.

Diszkréten magunkra húztam a farmeringem, és lopva a körülöttünk ülőkre tekintettem. Két idősebb házaspár ült a másik soron, akik jókat mosolyogtak Lili céltudatosságán és lányos zavaromon. Lányom szopizott, én pedig jó tíz perc után megpróbáltam őt elválasztani a tejforrástól, hiszen többet már egyébként sem szokott eltölteni egy mellen. Még a másikat is követelte. De mindez nem volt elég. Komfortérzetéhez hozzátartozott egy kis délelőtti szuszi is.

S míg én eléggé el nem ítélhető módon időről időre meg akartam szabadítani cuclinak használt mellemtől, ő annál erőteljesebb szívással próbált rábírni arra, hogy az édes forrást ne szakítsam el tőle. Így értünk be Kelenföldre, ahol az erőteljesebb zötykölődés hatására Lili felébredt, és a cicim is kikerülhetett a fogai közül.

Visszafelé már úgy találkoztunk az egyik idősebb házaspárral, mintha hosszabb ideje ismernénk egymást. Hiába! Az előttük lezajlott szoptatás mintha közelebb hozott volna bennünket.

Harmathné Kisvári Zsuzsanna

Nem szabad feladni!

2003 júliusában szültem a kisfiamat egy bababarát kórházban. A nevét szándékosan nem említeném, mert nem minden baba- és anyabarát ebben az intézetben.

Már a szülőszobában gondom akadt a szoptatással. Sajnos a bal mellemből nem sikerült a kisfiamnak szopiznia. Próbáltam segítséget kérni a helyes szoptatási testhelyzet megtalálásához, de az egyik ügyeletes szülésznő azt üzente a párommal, “ha most nem tudom megszoptatni a kisfiamat, soha nem fog menni”. Hát én nem adtam fel, és kisfiamat, Ákost átraktuk a jobb mellemre, ebből pár perc múlva már szopizott is.

A helyes szoptatást és az ezzel járó szép vagy olykor fájdalmas dolgokat otthon tapasztaltam meg. A harmadik héten egy éjszakai szoptatásnál rossz testhelyzetet vettem fel, ezért a bal mellemben több tejjárat elzáródott, és hatalmas csomó keletkezett. Iszonyatosan fájt, sírtam, de nem a fájdalom miatt. Féltem, hogy nem tudom tovább szoptatni a kisfiamat. Tennem kellett valamit! Körbetelefonáltam az ismerőseimet, akik már maguk is anyukák, és természetesen a szakirodalmat is fellapoztam. A húgom azt mondta, nincs mese, ki kell fejni.

Bevonultam hát a fürdőbe, meleg zuhany és fejés következett, közben potyogtak a könnyeim a fájdalom és az aggodalom miatt, hogy mi lesz, ha nem sikerül. Végül örökkévalóságnak tűnő húsz perc után megindult a tej, és a csomó eltűnt. Azóta nagyon figyelek, hogy jól tegyem mellre Ákost, és már egészen profi vagyok sok szoptatással kapcsolatos “vészhelyzet” megoldásában. Mellesleg a kisfiam napjában ötször még mindig lelkesen szopizik.

Történetemmel azoknak szeretnék segíteni, akik már kerültek hasonló helyzetbe, vagy még szülés előtt állnak. Soha ne adják fel, mert szerencsére több a segítőkész szülésznő, aki nem veszi el az ember kedvét a szoptatástól. Senkinek se legyen bűntudata, ha elsőre nem megy a szoptatás.

Farkas Renáta

Mint egy gombolyag fonal

– Hogy hívnak? – kérdezem húsz hónapos kislányomtól.

– Janka – feleli.

– Apát hogy hívják?

– Tamás.

– És a mamát hogy hívják?

– Imola. Hogy hívják nagymamát? – kérdez most ő.

– Márta – válaszolom.

– Nagyit?

– Cili – felelem. Egy kicsit gondolkodik, majd azt kérdezi:

– Hogy hívják szopit?

Tegnap este éppen akkor ugrott 20.35-re az óra, amikor kijöttem Janka szobájából, mert elaludt. Pont húsz hónapja született! Mennyi minden történt azóta! Mennyi öröm, aggódás, boldogság. Magatehetetlen újszülöttből energikus, érzékeny, világra nyitott kislány lett nem egészen két év alatt. Jár, beszél, intézkedik és szopizik.

Milyen könnyű ezt leírni, pedig nem volt mindig ilyen egyszerű.

Három héttel a kiírt időpont előtt, 2,5 kilóval született farfekvéssel. Szerencsére gyorsan és könnyedén. Mindenkinek vannak rémtörténetei arról, milyen hozzá nem értés jellemzi a kórházakban a szoptatás segítését. A mienk is ilyen – nem részletezem.

A kórházból aggodalommal telve és tápszerrecepttel jöttünk haza. Pedig a szülés előtt olyan egyszerűnek tűnt az egész: kisbaba + anya + két mell = szoptatott baba + boldog család. Nálunk ebből volt egy (állandóan alvó, sárga) kisbaba + egy (elbizonytalanított) anya + két (tejet alig termelő) mell. Ja! És még valami. Hatalmas elszántság és elkötelezettség a szoptatás mellett.

A mérlegre is a kórházban beszéltek rá. Tíznapos lehetett, amikor egy hajnalban a szopott mennyiséget próbáltam mérni félálomban, persze elnéztem a számokat. Kétszáz grammot esett a súlya az éjszaka! Kétségbeesetten rohangáltam fel s alá, hogy hova forduljak, kit hívjak, hiszen mindjárt éhen hal! Janka meg békésen aludt a karomban…

“Széllel szemben” szoptattam, hiszen senki nem állt szívvel-lélekkel mellettem. Janka éjjel-nappal szopott, állandóan rajtam csüngött, mint egy kis koalabébi. Mindenki úgy vélekedett, hogy ez sok. Két hónapos korában vettem fel a kapcsolatot a La Leche Liga egyik tanácsadójával, Ibollyal. Ő volt az első, aki engem erősített, és minden nehézségen átsegített. Kitartottam, és féléves koráig kizárólag anyatejet kapott, egyéves koráig a meghatározó tápláléka is ez maradt. Most – húsz hónaposan – még ötször szopizik naponta.

Minden mást megadhatok neki később. Tisztaságtól ragyogó szobát, ötfogásos ebédet, tökéletesre sminkelt mamát, toronyórát lánccal, bármit! De szoptatni csak most, csak most tudom.

Olyan ez, mint egy gombolyag fonal, amellyel körbetekerem. Minél többet tekerek rá, annál messzebb mehet el tőlem később, hiszen a fonal mentén biztosan visszatalál hozzám. Mint a mesében.

Janka eteti a nyuszit: – Ham-ham, nyuszi, ebéd.

Az autót is megkínálja: – Ham-ham, autó, ebéd.

Nekem is ad egy kanalat, hogy én etessem a macit. Aztán azt mondja:

– Mama, ebédet macinak, utána szopit. Jankának is. Finom szopit.

Ez nem mese, hanem a mi nagyon valóságos és nagyon boldog, meghitt életünk. Amilyet elképzeltem…

Dettre Imola

Forrás: Kismama magazin