Szoptató nő a Time eddigi történetében mindössze kétszer került címlapra: egyszer a koszovói háború kapcsán, egyszer pedig azért, hogy a mellrák témakörére hívja fel a figyelmet. Amellett, hogy ez már önmagában tünet értékű, a 2012-es címlapon jóval kellemesebb a kiinduló pont: a William Sears és a La Leche Liga nevéhez köthető, úgynevezett „kötődésen alapuló nevelés”, az attachment parenting.
A Time erősen leegyszerűsítve három gyakorlati alappilléren, a hosszú távú szoptatáson, a baba testközeli gondozásán, hordozásán és az együttalváson (családi ágyban) alapulónak mutatja be ezt a gyermeknevelési filozófiát. Sears, a La Leche Liga International tudományos tanácsadó testületének tagja, aki maga is sokgyermekes apa és praktizáló gyermekorvos, húsz évvel ezelőtt jelentette meg első könyvét, a számos kiadást megért, sikeres The Baby Book-ot, amelyben a kötődő nevelés alapjairól ír. Ennek lényege a csecsemő valódi igényeinek felismerése és az ezekre történő természetes és megfelelő válasz, amit magyarul válaszkész gondozásnak fordítottunk Sears egyetlen magyarul is olvasható, a Kismama könyvek sorozat részeként megjelent Éjszakai gondoskodás című könyvében.
Természetes igények és ösztönök
Valójában szó sincs semmi extrémről: világszerte anyák és kisbabák millióinak életét könnyíti meg, és teszi kiegyensúlyozottá, nyugodtabbá és boldogabbá, ha elvek és már a bölcsőben megkezdett rendszabályozás helyett a gyerek természetes igényeit próbálják felismerni és kielégíteni – amit mellesleg a manapság gyakorta háttérbe szorított anyai ösztönök is segítenek.
Most, a sámlin állva szopó, jól megtermett hároméves kisfiú és csinos anyukája kapcsán mégis azért tarol a címlapsztori, mert ez így együtt annyira provokatívnak, bevállalósnak számít, hogy a Time nemzetközi kiadására nem is ez a címlapfotó került. A kommentek persze hideget és meleget is zúdítanak Searsre és a cikkben szereplő, egymástól egyébként nagyon különböző anyákra. Nem csoda: ez az a téma, amely mindig viharokat kavar, ha előkerül, mert óhatatlanul is úgy értelmezi a legtöbb olvasó, hogy ez nem másról szól, mint arról, hogy ki a jó anya, ki és hogyan tudja a legsikeresebben művelni a szülőség csöppet sem könnyű műfaját.
Persze az Egyesült Államokban még sokkal több érzékeny pontot érint a téma: vajon milyen nő az, aki lénye beteljesülésének az anyaságot tekinti, éjjel-nappal szoptat, le sem teszi a gyerekét? Vagy gyerekeit, hiszen az egyik cikkben szereplő anya egyszerre két különböző korú gyerekét is szoptatja a fotón, ami sokaknál végleg kiveri a biztosítékot. Egyáltalán, ki az, aki ezt ott a tengerentúlon megteheti, ahol hat hétig tart az anyasági szabadság, utána se pénz, se posztó? És ahol amúgy az anyáknak csupán kis százaléka szoptat, és még kevesebben vannak azok, akik ezt egyéves koron túl is folytatják, és ahol a nyilvános szoptatást sokan perverz dolognak tartják?
A címlapsztoriban szereplő anyák más-más okokat sorolnak fel, miért is hívei a kötődésen alapuló nevelésnek, ami azért is jó, mert a közvélemény sokszor hajlamos sémákban gondolkodni, ahogy azt a cikk kapcsán kialakuló parázs vita is jól érzékelteti.
La Leche Liga csoportvezetőként, szoptatási tanácsadóként, saját gyerekeit örömmel és sokáig szoptató anyaként, és úgy egyébként is, mégis örülök annak, hogy a téma előkerült, címlapon van, és ezért beszélnek, beszélünk róla. Igaz, ilyenkor sok negatív vélemény is elhangzik, de talán nem is baj, hiszen fontos, hogy megismerjük egymás gondolkodását, félelmeit. Maga a kötődésen alapuló nevelés, a válaszkész gondozás tapasztalataim szerint olyasmi, ami megkönnyíti és szebbé teszi az életünket szülőként, gyerekként egyaránt. Nem véletlen, hogy a cikkben szereplő egyik anya így válaszolt a riporter indítékokat firtató kérdésére: miért tennék másképp a saját gyerekeimmel, amikor engem is így neveltek a szüleim?
Vagy Te pont azért döntöttél így, mert nem így neveltek, és másképp szeretnéd?
Kapcsolódó cikkek
