Vallomás: egyensúlyozok a gyerek és a férjem között
Egy ausztriai apartman szűk előterében ácsorgok a hathónapos kislányommal, nehogy felébresszem a többieket. Egész nap túráztak, mindenki fáradt, és az apjuk holnap is viszi fel őket a hegyre. Egy hetet töltünk itt, ők aktívan sportolnak, én pedig Bogival vagyok. Ő a negyedik gyerekünk, három fiú után végre kislány, aki miatt fél év alatt már többet vitatkozunk a férjemmel, mint a fiúk miatt tíz év alatt. És ma éjjel megint veszekedtünk Ádámmal, mert ő nem akarja, hogy éjszaka ennyit dédelgessem a babát, hogy szoptatgassam. Szerinte elkényeztetem. Leginkább ez okoz konfliktusokat köztünk.
Rutinosnak kellene lennem
A fiúkkal nem volt ilyen gond, néhány hónaposan már átaludták az éjszakát. Bogi egészen más, mint ők. Össze vagyunk nőve, sokat hordozom napközben is, mert alig alszik, a kiságyban meg nem sokáig van el. Lehet, hogy tényleg elrontottam, de nem akarom sírni hagyni. Nem is lenne ezzel gond, amíg bírom cérnával, az én bajom.
Csak nehéz elfogadni a helyzetet, így, a negyedik gyereknél. Miután három fiút minden probléma és súrlódás nélkül neveltünk eddig. És amikor mindenki kiakad, de legalábbis kikerekedett szemekkel csodálkoznak rám, mert nem értik, hogy én hogy lehetek bizonytalan? A negyedik gyerekkel? Különben is, őt már a másik háromnak kellene felnevelni!
Azt hiszem, én is változtam, sokkal érzékenyebben reagálok, mint néhány éve a fiúkkal, egyszerűen nem szeretem hallgatni már a nyöszörgést sem. Nem vagyok képes az ágyában hagyni, amikor nyűgös. Az is jobban zavar, hogy a fiúk hallják, ráadásul előfordul, hogy szólnak is. Éjjel is azonnal ugrok, nehogy felébressze a többieket.
Tudom, hogy ez nemcsak arról szól, hogy a kislányomnak rendben legyen a lelke, hogy elinduljon a kiegyensúlyozott személyiségfejlődés útján. Ez rólam is szól, hiszen ez az utolsó lehetőségem a babázásra, arra, hogy kiélvezzem ezeket a pillanatokat. Akár a sírósakat is. Persze sokkal több örömteli percünk van: amikor rám mosolyog, amikor nyújtózkodik, a nyakamba bújva szendereg.
Imádom tartani a karomban, az ölembe ültetve etetni, és boldogan figyelem, ahogy a bátyjai óvatosan simogatják. Kár lenne azzal tölteni ezt az időszakot, hogy szigorú elveket követve próbálom nevelni, s közben a szívem szakad meg.
Már nem jönnek be a szigorú elveink
A fiúknál bejöttek a következetes elvek, hogy kicsit hagytuk őket sírni, aztán szépen, pár perc alatt maguktól elcsendesedtek és elaludtak. Napközben órákig elnézelődtek a kiságyban, miközben én nyugodtan végezhettem a házi munkát. A középső fiam meg szinte átaludta a napot, épp csak enni ébredt fel. Mindig következetesek voltunk abban, hogy a gyerekek külön szobában aludjanak, és mivel három hónapos koruk után már jórészt tápszert kaptak, az apjuk is meg tudta őket etetni bármikor. Egyetértettünk ezekben az elvekben, soha nem volt köztünk vita.
Ádám most sem szeretné, ha Bogi velünk aludna, bár én már pedzegettem, hogy beteszek a szobájába egy matracot, és ha kell, odafekszem mellé éjjel, de a férjem erről hallani sem akar. Kezdetben még megpróbált visszahúzni, amikor Bogi felsírt és indultam, hogy visszaaltassam. Egy darabig még ő is próbálkozott ringatni, simogatni, aztán feladta. Szerinte elrontottam, azzal, hogy éjjel is szoptatom. Talán féltékeny is a lányunkra, amiért ilyen szoros köztünk a kötelék. És talán az is zavarja, hogy egyelőre én vagyok az egyetlen Boginak, aki meg tudja nyugtatni.
Szomorú vagyok, mert Ádám nappal sem igazán találja a hangot a kislányával. Odafekszik mellé, beszél hozzá, de ezek csak pár perces alkalmak. És szinte csak akkor foglalkozik vele, amikor a pici jókedvű. Abban a pillanatban, ahogy nyöszörögni kezd, már szól, hogy menjek. Én meg nem állok le vele vitatkozni, hogy ne adja fel ilyen könnyen, pedig ő is berakhatná a babakocsiba és kivihetné a Duna-partra sétálni, amikor nyűgös.
A férjemnek az ilyesmi céltalan tevékenység, nincs hozzá türelme. Miközben nagyszerű családfő, önfeláldozó apa. Következetes és szigorú, de a gyerekei odavannak érte. Talán pont ezért. Ő jár a szülői értekezletekre és képes óránként felkelni a fiúkhoz, ha betegek. Ő viszi őket iskolába, óvodába. Néha örülnék, ha venné a fáradtságot és kicsit ringatná a kislányát is, ha olykor tehermentesítene. De Bogival egyelőre más a helyzet. Ő kemény dió Ádámnak. Valóban más, mint a fiúk.
Folyamatosan jelzi az igényeit, de közben hihetetlen kitartó, türelmes. A fiúk nem akartak megdolgozni az anyatejért, ő pedig kiszívja az utolsó cseppig. Tudom, hogy ha éjjel nem adnék neki, ha egyre több tápszert kapna, fokozatosan elapadna a tejem is. Miért is fosztanám meg őt és saját magamat ettől a különleges harmóniát nyújtó, természetes szimbiózistól?
Egyensúlyozom a lányom és a férjem között
Szeretném, ha a férjem megértene, ha nem hivatkozna folyton arra, hogy elrontottam a gyereket, amikor az sír és törődést igényel. Mondjuk, az sem sokat segít, hogy a védőnő és a gyerekorvos is azt gondolja, hogy egy féléves gyereknek már át kellene aludnia az éjszakát. Ilyenkor mindig megkapom, hogy na, ugye, megmondtam én is. Nem érdekel, mit okoskodnak, de azért elbizonytalanít.
Mindenesetre nem segít megoldani a köztünk lévő ellentétet. Attól nem tartok, hogy rámegy a kapcsolatunk ezekre a konfliktusokra, habár sokszor nagyon fáradt vagyok és ki-kicsúszik a számon olyasmi, aminek nem kellene.
Persze arról én is tehetek, hogy a fiúk megszokták, hogy kiszolgálom őket, hogy mindent eléjük rakok, kikészítem a ruhájukat és négyféle reggelit készítek minden hajnalban. Meg az is az én bajom, hogy vasárnap kényszert érzek, hogy öt órán keresztül ácsorogjak a tűzhely mellett, hogy a háromfogásos ebédet délben a családom elé tegyem. Fáradok, mert a kislányom munka közben is velem van.
Persze nem könyörgök Ádámnak, hogy segítsen, tudom, hogy mindezt én alakítottam így. Csak sajnálom, hogy a férjem nem tud úgy tekinteni az utolsó babánkra, ahogy én. Hogy a családi összhang kedvéért sem változtat egy picit sem a szilárd meggyőződésén. Sajnálom, hogy makacsul beletörődik abba, hogy egyelőre kívülálló a lányunk életében, miközben tudom, hogy a szíve mélyén ő sem ezt szeretné.
Kapcsolódó cikkeink:
Forrás: Kismama magazin
Kapcsolódó cikkek
