Mikor régen azt olvastam, hogy a babázás magányos műfaj, biztos voltam benne, hogy ez rám nem vonatkozik.
Ugyan már! Az életem egy óriási buli, tele vagyok jobbnál-jobb barátokkal! Hát hova tűnnének? Én aztán nem fogom magányosan tologatni a babakocsit!
Majd szépen beosztom, ki mikor jön (mert nyilván tülekedés lesz) és minden nap mással sétálunk. Jó terv!
Az egész ott kezdődött, hogy a szülés nem úgy sikerült, ahogy terveztem. Kilenc óra vajúdás után, sürgősségi császárral jött világra Benjámin, és ez sajnos engem a vártnál sokkal jobban megviselt. Nem csak lelkileg, testileg is. Bár azt hittem, egy héttel a szülés után már fogadóképes leszek, a valóságban hetekig nem akartam látni senkit. Ezzel a legjobban saját magamat leptem meg. Egyszerűen annyira rosszul éreztem magam, hogy nem volt energiám “viselkedni”.
Korábban minden nehézségben és krízishelyzetben a barátaimra támaszkodtam. Órákig elemeztünk minden helyzetet, és addig csacsogtunk, míg végül sokkal könnyebb lett a lelkem. De ez a helyzet más volt. Azt éreztem, nem tudok átadni senkinek ebből a teherből, és nem is akarok.
Mikor anyuka lettem, valami megváltozott. Vagyis én változtam meg. Ráadásul egyik pillanatról a másikra. Én, akinek tizenhárom éves kora óta ugyanolyan volt a haja, a stílusa, aki maga volt a megtestesült stabilitás, egy csapásra más lettem.
Hogy mi volt ez, baby blues vagy egy kis szülés utáni depresszió, azt nehéz utólag visszafejteni, de az biztos, hogy legalább egy-két hónapig nem voltam jól. Borzasztóan szorongtam, nagyon féltettem a babát, ráadásul sok vért vesztettem, és gyenge voltam. Nem örültem a vendégeknek. Féltem, hogy behoznak valami bacit. Féltem, hogy nem tudom tőlük jól ellátni a kicsit. Féltem, hogy csalódást okozok, mert nem vagyok a régi, sziporkázó önmagam. És mikor valaki véletlenül meglátogatott, gyakran kaptam megjegyzéseket arra, hogy túl sokszor felkapkodom a kisfiamat, hogy túlparázom az anyaságot. Hát, erre a kritikára volt legkevésbé szükségem akkor.
Eleinte még hívogattak, aztán mindenki vagy megsértődött (jogosan), vagy csak várta, hogy majd én kerüljek elő.
Pár hónappal később, mikor már kezdtem visszatalálni önmagamhoz, jött a magány. Mikor zsinórban a negyedik nap tologattam egyedül a babakocsit, és néztem otthon magam elé órákig a zuhogó esőben anélkül, hogy megcsörrent volna a telefon, rájöttem, hogy nagyon hiányoznak a barátaim, így szép sorban újra felvettem velük a kapcsolatot.
Sajtos innen sem úgy alakult, ahogy terveztem.
Volt egy barátnőm, akinek sajnos nem lehetett természetes úton saját babája. Őt szerettem volna a legjobban bevonni. Azt terveztem, Benjámin lesz majd a „pótgyereke”, persze csak ha szeretné. Kezdetben eljött egy párszor, de végül elmaradozott. Nagyon rosszul esett, de elfogadtam, hogy nem jó neki az én anyaságommal szembesülni. Ráadásul mi korábban annyira közel voltunk egymáshoz, hogy saját bevallása szerint azt sem tudta feldolgozni, hogy elé került a gyerek. Féltékenységet érzett, és nem tudott vele mit kezdeni. Nem csak az anyaságra, hanem féltékeny volt a babára is, amiért az sokkal többet kap belőlem, mint ő.
Egy darabig erőlködtem, de végül sajnos megszakadt a barátság.
Volt olyan barátnőm is, akinek már volt gyereke. Gondoltam, vele lesz a legkönnyebb összejárni! Majd együtt tologatjuk a babakocsit. Csak arra nem gondoltam, hogy a két gyereknek teljesen más lesz a bioritmusa, így az első évben szinte lehetetlen volt a találkozás. Szerencsére azóta visszataláltunk egymáshoz, de meg kellett várni, míg elég nagyok lesznek a gyerekek a közös programozáshoz, vagy ahhoz, hogy végre kettesben tudjunk bandázni.
Voltak barátok, akikkel egyszerűen eltávolodtunk egymástól. Bár megfogadtam, hogy én sosem leszek az az anyuka, aki csak a gyerekéről beszél, ezt azért elég nehéz volt megtartani, hiszen nem igazán történt velem más. A babával voltam, így a legnagyobb esemény az volt az életemben, hogy végre átfordult, vagy felült, vagy mosolygott, vagy azon stresszeltem, hogy miért nem kakil már három napja. Nem voltam túl izgalmas társaság, így azok, akik azért voltak mellettem, mert imádták az izgalmas történeteimet, kénytelenek voltak elszakadni tőlem. Sajnos nem tudtam azt nyújtani, amit vártak.
Volt, akinek nem tetszett az, amilyen anya lettem, és ez okozott konfliktusokat. Elsősorban azt tudták nehezen elfogadni, hogy nálam igenis a gyerek szükségletei kerültek az első helyre, és minden programot ahhoz igazítottam. Úgy érezték, nem alkalmazkodom eléggé, és nem vették észre, hogy majd szétszakadok, hogy megfeleljek anyaként és barátnőként is.
“Azt hiszed, csak neked van gyereked?” “Attól, mert anya lettél, nem körülötted forog a világ.”
Ilyen és ehhez hasonló mondatok követték egymást. És persze a: “Miért vagy ilyen görcsös?” Egyrészt nagyon határsértőnek éreztem, hogy belebeszélnek abba, mi lenne jó a babámnak, másrészt borzasztóan fájt, hogy nem az a laza, menő anyuka lettem, amire tőlem számítottak.
Lemorzsolódtak páran. Persze volt olyan is, aki mellettem maradt. Azt hiszem, a legjobb, amit az ember ilyenkor barátként tehet, az az, hogy csendes szemlélőként figyeli kezdetben baba és anya alakulását, és ott kapcsolódik be, ahol az jólesik nekik. Nem könnyű, belátom. De akik jól tudtak jelen lenni, azoknak borzasztóan hálás voltam.
Illetve lett egy csomó új barátom! Például a lány, akivel együtt utáltuk a játszót, és helyette órákig babakocsiztunk, illetve mikor bemerészkedtünk végre, a játszón is találtam pár nagyon jó fej anyukát!
Aztán lett új barát a bölcsiben, az oviban és a suliban is. A régiek közül is volt, aki visszatért, mikor már én is jobban visszataláltam a régi önmagamhoz, és mikor ők is feldolgozták a változásokat.
Azt mondják, a barátságok nem tartanak örökké, csak életszakaszokon kísérnek minket. Talán így igaz. Amit biztosan mondhatok, az az, hogy ez az egyik olyan életszakasz, amihez nagyon nehéz kísérőket találni, viszont a mentális egészségünk érdekében elengedhetetlen. Remélem nektek is sikerül!
Semjén Nóra, az Anyakivan vlog szerzője
Kapcsolódó cikkek
