„Amikor megszorulunk, és nincs étel, akkor fillérekért eladogatom, amink van: ágyat, szekrényt. Amikor ez sem elég, akkor jön az uzsorakölcsön. Télen nem tudtam fizetni nekik. Idejöttek, és a gyerekek szeme láttára vertek meg. A gyerekvédelmis néha azt mondja, elviteti a gyerekeket, mert nincs mit enni, nincsenek a házban ajtók, nincs konyhaszekrény, nincs fürdőszoba, nincs folyóvíz, kevés az ágy, a szekrény. Miből vegyek? Lopni nem akarok. Hogyan tudnám másként csinálni, ha ilyenek a körülményeink, és nem tudok változtatni rajtuk? Nincs munkám, nincs lehetőségem, nincs jövőm. Nincs semmi feladatom az életben. Csak a gyerekeim. Mihez kezdek, ha őket elviszik?”– osztja meg napjaikról Zoli. Ő az egyike azoknak, akiken a szervezet így vagy úgy, de segíteni tudott.
Rengeteg gyerek nő fel méltatlan körülmények között
„– Ibolya néni, tudna segíteni? Egyre nő a tartozásunk, ráadásul már a hónapban kenyérre se jut!
Otthon lesztek ma délután? Átmegyek és kitalálunk valamit!”
Ez a párbeszéd fogad, amikor megérkezünk az alapítvány kaposvári központjába. 21-e van, vagyis olyan tíz nap koplalás várhat erre a családra. Valóban szükség van tehát a segítségre
„A kaposvári Szent Imre plébánia karitász csoportjának voltam tagja, amikor karácsony előtt felkeresett minket a helyi televízió. Rászoruló családokat szerettek volna megajándékozni azzal a feltétellel, hogy az eseményről felvétel is készül. A plébániához tartozó családok közül egyik sem vállalta a nyilvánosságot, én pedig – tovább keresgélve – vidéki, eldugott kis falvakban olyan élethelyzetekkel szembesültem, amik rádöbbentettek, milyen rengeteg gyerek nő fel méltatlan körülmények között. Mindenképpen segíteni akartam”
– mesél a kezdetekről Mohayné Farkas Ibolya.
Azóta nyugdíjasokkal, fejlesztő pedagógusokkal, szociális munkásokkal, önkéntesekkel és közmunkásokkal karöltve a Kaposvár peremterületén és három környéki településen élő, rászoruló családokat segítik. Étellel, ruhával, cipővel, gyerekjátékokkal, könyvekkel, használt bútorral, háztartási eszközzel, vetőmaggal, tanszerrel, szervezett gyűjtéssel, korrepetálással – mikor mire van a legnagyobb szükség. Ahogyan egy közelmúltban készült szociológiai felmérésből kiderül: a tíz legszegényebb település közül három Somogyban van. „A Balaton-part nagyon felviszi a megye mutatóit, de valójában itt éppen olyan szegénység van, mint Észak-Kelet Magyarországon, csak ez kevésbé köztudott” – mondja Ibolya.
Ismerni kell a történetüket
„Sokan ítélkeznek a szegények felett, pedig mindenkinek megvan a története. Ha ezt ismernék, nem bíráskodnának többé. Gyakran azt se értik, miért kell például cigarettáznia egy szülőnek, amikor ételre is alig futja. Az igazság az, hogy ők töltik a cigarettahüvelyt, így sokkal olcsóbb, és ezzel kicsit talán elviselhetőbbnek érzik a problémáikat. Például azt, hogy azért nem jöhet el a gyerekük egy programra, mert nincs megfelelő ruhája vagy mert őriznie kell otthon a tüzet.” Gyakori, hogy a családfő nem talál munkát magának, de Ibolya szerint a munkáltatók előítéletét is meg lehet érteni. „Ez egy olyan, sok lábon álló hiányrendszer, amiben hiába igyekszünk bepótolni egy-két lábacskát, ott van a többi rozoga, amitől végül ugyanúgy összedől az egész.”
Mint mondja, speciális az alapítvány, ugyanis ők „nem az íróasztal mellett találták ki, hogy mit szeretnének csinálni”, hanem már a legelején kijártak a családokhoz. „Így ugyanis láttuk, mire van valóban szükségük. Sokat beszélgettünk velük, játszottunk a gyerekekkel, és szép lassan kikristályosodott, hogyan tudnánk rajtuk leginkább segíteni.” Így alakultak ki az alapítvány programjai. A legfontosabb a tartós élelmiszercsomag, amit minden hónap végén maguk szállítanak ki a családokhoz. Ekkorra ugyanis a legtöbb érintettnek elfogynak a tartalékai.
Életükben először láttak fürdőszobát, ki se jöttek a zuhany alól
Konkrét családokat támogatnak, nyomon követik az életüket, figyelik az igényeiket. Cserébe az érintettek is megosztják az alapítvány segítőivel a problémáikat vagy akár az örömeiket. Jelenleg tizenöt-húsz családdal tartják a kapcsolatot, egészen a legkisebb gyerek nagykorúságáig, vagy amíg abba nem hagyja a tanulást. Az ezekben a családokban cseperedő gyerekeknek folyamatosan programokat (kézműveskedést, kirándulást), fejlesztést, korrepetálást tartanak, karácsonyi és születésnapi csomagokat osztanak, nyárra pedig balatoni tábort szerveznek, de küzdenek a menstruációs szegénység ellen is.
„A nyár a legtöbbjük számára unalmas hétköznapokat jelent, hiszen nincs lehetőségük közös családi nyaralásra, táboroztatására, programokra. A szülők többször kérdezték már, őket mikor visszük, mert még sosem látták a Balatont, ami egyébként ötven kilométernyire van tőlük.”
Ezeknek a családoknak annyira szűkös és ingerszegény az otthoni környezetük, hogy alapvető dolgokkal is meg kell őket ismertetni. A mecseknádasdi tábor első napján például körbevezették a gyerekeket, akik megnézhették a fürdőszobát is. Ilyet sokan közülük akkor láttak életükben először, volt olyan kisgyerek, aki aznap háromszor is lezuhanyozott.
„Ha érdeklődünk az iskola felől, rájönnek, hogy a tanulás mennyire fontos”
Szintén hatalmas probléma, hogy sok gyerek közülük még az általános iskolai tanulmányait sem tudja befejezni, ezért ők hétről-hétre a tanulásban is kapnak segítséget. A közös házi feladat írást, korrepetálást, fejlesztést nyugdíjas pedagógusok, szociális munkások és önkéntes középiskolások, egyetemisták tartják, de ez nem csak tanulás. Együtt is uzsonnáznak, és olyankor megbeszélik az iskolában történteket. „Az, hogy ezek a gyerekek ennyire gyenge tanulók, részben annak köszönhető, hogy a családban egyáltalán nem érdeklődnek az iskoláról. Mi mindig megkérdezzük, volt-e dolgozat, felelés, de minden apró-cseprő dolgot szívesen meghallgatok. Ez idővel ráébreszti őket arra, hogy az iskola biztos fontos, ha mások ennyire kíváncsiak, mi történt ott. Ezenkívül a verbális képességeiket, a szókincsüket is fejleszti, hogy beszéltetjük őket. Rendszeresen előfordul, hogy nem értenek egy-egy szót, akkor megbeszéljük. Például amikor jött hozzájuk egy önkéntes egyetemista segíteni, nem értették, mi az, hogy egyetemista. Nyilvánvaló, hisz az ő közegükben ilyen szó nem hangzik el.”
„A felnőttekkel már nem tudunk mit kezdeni, ezek amolyan vesztes-vesztes játszmák”
Az alapítványnak évi tízmillió forintot kell összegyűjtenie pályázatokból, 1 százalékokból, adományokból, de mint a vezetője mondja, a lehetőségek eléggé szűkre szabottak. Mindig akad viszont néhány jó szándékú, segíteni akaró ember, az egyik támogatójuknak köszönhetően például létrehoztak egy amolyan ösztönző rendszert. Ennek lényege, hogy a legjobb iskolai eredményt elérő alsó tagozatos gyerekeket megjutalmazzák pár ezer forinttal, amit együtt vásárolnak el velük. Ennek – mindamellett, hogy hatalmas élmény a gyerekeknek – pedagógiai célzata is van: „Kicsit megtanulják, hogyan kell kezelni, beosztani a pénzt, próbafülkében felpróbálni egy ruhát, egyáltalán: világot látnak, erre ugyanis szinte semmi lehetőségük nincs.”
Az alapítvány nem titkolt célja, hogy a legfiatalabb generáció ki tudjon törni ebből a sorsból:
„A felnőtteknél már nem tudunk változást elérni, ezek általában amolyan vesztes-vesztes játszmák. De ha a gyerekek már csak egy hajszállal többet érnek el, mondjuk megtanulnak egy hasznos szakmát, amivel elboldogulnak, az már óriási eredmény.”
És hogy ezt hogy lehetne elérni? Ezzel kapcsolatban is volna ötlete: „Fontos lenne egy megbízható támogató rendszer, ami csecsemőkortól védelmet nyújt. Már az alsó tagozatban pozitív szegregációra volna szükség, vagyis kis csoportokban, apróbb lépésekben haladva kellene tanulniuk. Jó példa erre, amikor a hónapokat vesszük a gyerekekkel, megbeszélve azt is, ki mikor született. Megdöbbentő, hogy sokszor akár kiskamasz korukban sem tudják, mikor van a születésnapjuk, hiszen még sosem tudták megünnepelni. Kisebb csoportokban lenne esély felhozni őket egy olyan szintre, ahol magabiztosan tudnak írni, olvasni, számolni. A jelenlegi oktatási rendszerből viszont egy idő után biztosan kihullanak. A felső tagozatosoknak bentlakásos kollégiumi rendszert építenék ki, amiben a gyerekek – kiemelve őket a családjukból – fejlődhetnének. Hiszen amíg otthon laknak, nem tudnak kitörni ebből, a látott példa ugyanis mindannyiukra hatással van. Sok családban a nők nem dolgoznak, de a férfiak is legfeljebb alkalmi munkát vállalnak. Ezt iszonyatosan nehéz áttörni, és másként gondolni a felnőtt, felelősségteljes életre.”
Fotó: Fülöp Máté
Kattints IDE, és olvass tovább a magyarországi gyermekesélyekről!
Kapcsolódó cikkek
