Nagy port kavart, hogy nemrég egy kaposvári iskola úgy döntött, kitiltja farsangi báljáról a népszerű dél-koreai sorozat, a Squid Game jelmezeit. Az indoklás szerint az intézmény nem kíván teret adni az erőszakot megjelenítő tartalmaknak. A döntés egyfelől érthető, másrészt azonban érdemes elgondolkodni azon, hogy vajon miért is került be egy eredetileg felnőtteknek szánt sorozat a gyerekek kulturális közegébe, és ha már így alakult, mit kezdhetünk ezzel felnőttként – a tiltáson innen és túl.
Hogyan lett egy 18+-os sorozat gyerekek kedvence?
A Squid Game egyértelműen felnőtteknek készült: társadalmi egyenlőtlenségeket boncolgat, brutális versenyhelyzetet mutat be, és kegyetlen, vérre menő túlélőjátékot ábrázol. Ennek ellenére szinte azonnal beszivárgott a gyerekek világába. A magyarázat részben a közösségi médiában keresendő, ahol a sorozat ikonikus elemei (például az egyenruhás őrök vagy a híres-hírhedt “Piros lámpa, zöld lámpa” játék) mémek formájában azonnal terjedni kezdtek. Elég volt a TikTokra vagy YouTube-ra kattintani, és bárki belefuthatott a paródiákba, tutorialokba és mémekbe, életkortól függetlenül. Így aztán még azok a gyerekek is találkoztak a Squid Game köré épülő mikrokultúrával, akik magát a sorozatot nem látták.
Forrás: Netflix
Felmerül a kérdés: valóban elvárható, hogy egy – a külvilág ingerei és kortárs hatásokra extrán kihegyezett – tizenéves teljesen elkerülje a mainstream kultúra egy-egy nagy hatású alkotását? Nyilvánvalóan nem. Inkább az a fontos, hogy a szülők és pedagógusok tisztában legyenek azzal, hogy milyen tartalmakat fogyasztanak a gyerekek, és erről időről-időre építő, őszinte beszélgetéseket kezdeményezzenek. A tiltás ritkán vezet eredményre, sőt, sokszor épp az ellenkező hatást váltja ki: a tiltott gyümölcs mindig édesebb. A kaposvári tilalom alatti kommentáradatból világosan kiderül: miután a gyerekek homlokterébe került a dolog, még inkább meg akarták nézni a sorozatot.
Valóban agresszívvá teszi a gyerekeket a Squid Game?
Gyerekként sokan játszottak katonásdit vagy westernhősöset, ami szintén tartalmazott harci elemeket. Ráadásul a sportok egy részében, például a jégkorongban vagy a vízilabdában szintén vannak ilyenek. De még az Óvszövetség egyes részei sem éppen erőszakmentesek – mégsem tiltjuk el ezektől a gyerekeket. A Squid Game egyik veszélye a folyamatos, ismétlődő extrém erőszak, amely szorongást okozhat, ezáltal növelve az agresszióra való hajlamot. Ugyanakkor egyetlen film vagy sorozat önmagában nem alakít ki erőszakos viselkedést – ezt a nevelés, a környezeti hatások, a társadalmi háttér sokkal inkább befolyásolja.
Az erőszakos médiatartalmak növelik az agresszív gondolkodást és csökkentik az empátiát – derül ki Anderson és Bushman (2001) metaanalíziséből. Egy 2006-os neuropszichológiai vizsgálata szerint az erőszakos jeleneteket néző gyermekek agyában fokozott aktivitás figyelhető meg az amygdalában, amely szorongáshoz vezethet. Gentile és munkatársai 2011-es longitudinális vizsgálatai arra jutottak, hogy az erőszakos médiatartalmak hosszan tartó fogyasztása fokozott szorongáshoz és ebből eredő agresszióhoz vezethet. Ugyanakkor egyértelmű: nem önmagában a Squid Game a probléma, hanem a gyerekek médiafogyasztásának kontrollálatlansága és a megfelelő beszélgetések hiánya.
Nem elég tiltani, tudatos párbeszédre van szükség
Mivel az ilyen és ehhez hasonló tartalmak időről időre terjednek a mainstreaim popkultúrában, elengedhetetlen, hogy a szülők és tanárok nyíltan beszélgessenek a gyerekekkel minderről. Ahelyett, hogy szigorú tilalommal élnek, érdemes megkérdezni: mi az, ami megragadta őket? A túlélőjátékok izgalma? A karakterek sorsa? Ha ezekről nyíltan lehetne beszélni, az sokkal többet érne, mint a tiltás. Emellett Az „Én” típusú állítások, például „Aggódom amiatt, hogy ezek a játékok hogyan hatnak rád” segíthetnek abban, hogy a felnőtt kapcsolódni tudjon a gyerekkel ahelyett, hogy az érzékeny lélek bezárulna.
A kaposvári iskola döntése érthető, de nem feltétlenül hatékony, és önmagában kevés. Ahelyett, hogy az iskolák tiltásokkal próbálnánk gátat szabni egy-egy kulturális jelenség organikus terjedésének, az lenne a valódi megoldás, ha a pedagógusok és szülők segítenék a fiatalokat abban, hogy egészséges módon értelmezzék a médiából érkező ingereket, közben pedig megtanulják az asszertív, empatikus kommunikációt. Az igazán fontos kérdés ugyanis nem az, hogy farsangon milyen jelmezt viselnek a diákok, hanem inkább az, hogy milyen értékeket sajátítanak el otthon és az iskolában.
Kapcsolódó cikkek
