Mindenkinél máskor jön el a pillanat. Vannak, akiknél saját bevallásuk szerint túl korán, mások pedig azt mondják, hogy ők még mindig nem érzik. Máskor, máshogyan és más miatt jár át mindannyiunkat az érzés: felnőttek lettünk.
Akkor, amikor akarom
„Nekem egészen banális volt a felismerés. Egyke vagyok, sokszor voltam kiskoromban egyedül, vissza-visszatérő félelmem volt a magány, pedig sok barátom volt szerencsére. Szörnyen szomorúnak találtam, ha valaki egyedül üldögél egy padon, egyedül ebédel valahol, az pedig a magányosság legdurvább megtestesülése volt a szememben, amikor valakit egyedül láttam fagyizni. Nehezen vetkőztem le ezt az érzést, felnőttként is komoly kihívás volt, amikor először mentem moziba vagy vacsorázni egyedül pusztán azért, mert éppen senki nem ért rá. Egyszer mentem haza a munkából, brutális hőség volt, a villamosmegálló egy cukrászda előtt volt, én pedig bementem, és vettem egy tölcsér fagyit. Egyedül. És hazáig megettem. És hirtelen belém hasított, hogy a felnőttség az, hogy akkor eszem és annyi fagyit, amikor és amennyit szeretnék. Még akkor is, ha úgy adódik, hogy épp nincsen hozzá társam.” (Réka)
Nem adtam át magam a gyásznak
„Szoktunk az egyik barátnőmmel röhögni, hogy már nem mémeket küldözgetünk egymásnak, hanem, hogy ki milyen háztartási cuccot vett. Legutóbb egy felmosószett volt a porondon, komolyan, akkora örömmel töltött el, mintha karácsony lett volna! De alapvetően nekem egy viszonylag szomorú sztorihoz kapcsolódik ez. Apukámat 2012-ben vesztettem el, már ott is helyt kellett állni, mert anyu eléggé szétesett tőle. Viszont rá két évre őt is elvitte egy betegség, én voltam az, aki lecsukta a szemét, és telefonált az orvosnak, hogy jöjjenek ki, mert sajnos itt a vége. Furcsa volt, hogy ezután nem az következett, hogy átadom magam a gyásznak, hanem megoldó üzemmódba kellett azonnal kapcsolni. Adatokat diktálni a halotti bizonyítvány kiállításához, megbeszélni a halottszállítókkal, hogy hová vigyék a testet, melyik temetkezéshez – na akkor éreztem először, hogy igen, felnőttem, nincs mese.” (Andi)
Csippantok és kuponosítok
„Mikor éreztem azt, hogy felnőttem? Amikor végignéztem az összes online kupont a Tescóban, bezsákoltam, ami (tényleg) kellett, lecsippantottam a klubkártyámat, kuponosítottam, majd négyszáz forintonként beolvastam a pénzt, amit pontokként visszakaptam a balesetbiztosításom után, és megvártam a pakolással, hogy azt mondja, hogy »kérem, vegye el a blokkot«, ahelyett, hogy söpörtem volna mindent a tatyómba, mint az állatok. Ez múlt héten volt.” (Marci)
Először voltam vele önzetlen
„Volt néhány évvel ezelőtt egy nagyon durva szakításom. Csúnya volt, veszekedés, kiabálás, éjszaka elviharzás a másiktól. Nekem nagyon szoros a kapcsolatom anyukámmal, annak ellenére, hogy már elmúltam 30. Vagy részben talán éppen ezért, fene tudja. Mindig tudja, mi van velem, nem is tudok és nem is szeretnék semmit titkolni előle. Amikor éjszaka eljöttem az exemtől egy taxival, akkor a telefon már ott volt a kezemben, hogy felhívjam anyát, és elsírjam magam neki, hogy mi történt velem. Aztán mégsem hívtam, mert rájöttem, hogy nekem nem lenne attól annyival könnyebb, mint amennyivel rosszabbá válna tőle az ő éjszakája, miután felébresztettem. Úgyhogy hazamentem, álomba sírtam magam, és másnap mondtam csak el neki. Életemben először fordult elő, hogy az ő érdekeit előrébb helyeztem a sajátomnál. Próbálok ebből több ismétlést is csinálni majd.” (Timi)
Már reálisak az álmaim
„Pár éve tűnt fel, hogy eltűntek a nagy álmaim. Már az álmodozásban is realista lettem, és csupa olyasmire vágyom, ami némi szerencsével azért elérhető. Francba!” (Csaba)
Szüleimnek intézem a netbankot
„Én szerintem akkor éreztem a felnőttem-érzést, amikor néhány hete felhívtam az OTP-t azért, hogy megkérdezzem tőlük, meghatalmazással csináltathatok-e a szüleimnek netbank belépést és telekódot. Én. A szüleimnek. Ja, és pluszban se a hívás előtt, se a hívás közben, se utána nem szorongtam azon, hogy egy vadidegennel fogok beszélni/beszélek/beszéltem telefonon.” (Vera)
Meg kellett tanulnom mindent megcsinálni
„Nekem akkor jött a »felnőttem« érzés, amikor meghalt az apukám. 12 éves voltam, és ott maradtam anyuval ketten. Ő dolgozott hajnaltól késő estig egy kocsmában, mint pultos, hogy eltartson, nekem pedig meg kellett tanulnom mindent megcsinálni itthon. Ha enni szerettem volna, akkor főzni, takarítani, bevásárolni, amiket felírt, postára menni feladni a csekkeket, egyedül tanulni, egyedül bepakolni az iskolatáskámba magamnak stb. Én akkor éreztem, hogy felnőttem.” (Anett)
További történetekért kattints a CIKK FOLYTATÁSÁRA!
Kapcsolódó cikkek
