Biztos vagyok benne, hogy mindenki járt már olyan családnál, ahol miközben mindenki boldogan falatozik az asztalnál, az anya startra készen áll az asztal mellett, de nem ül le. Mosolyogva nézi, ahogy a többiek jóízűen ebédelnek. “Ti egyetek csak, én majd eszem később…” hangzik a mondat. És míg mindenki élvezettel falja a kacsacombot, ő áll és lesi, hogy kinek kell még egy kis püré, vagy nézegeti a sütit a sütőben.
A férjem édesanyja ilyen. És mikor a fia hozzám költözött, valahogy azt gondoltam, tőlem is ez lesz majd az elvárás.
Ami egyébként különös, mert az én anyukám nem ilyen. Anyu mikor mindenkinek kitálalta az ételt, leül, és eszik. Ha valakinek kell a ketchup vagy a só, akkor nem szaladgál, hanem azt mondja, hogy márpedig most ő eszik, és nyugodtan emeljük fel a hátsónkat, és menjünk mi a dolgokért. Minden vasárnap ebédet főz az egész családnak, és olyankor vele együtt eszünk.
Félreértés ne essék, nem szeretnék állást foglalni, hogy melyik a “jó” és melyik a “rossz” hozzáállás. Még csak kategóriákban sem szeretnék gondolkozni, mert nyilván mindenki úgy csinálja, amilyen a habitusa. A lényeg, hogy boldog legyen a választásával. És ők ketten így önazonosak. Azt azért el kell mondanom, hogy a neveltetésemből adódóan engem eléggé feszélyez, ha úgy kell ennem, hogy közben anyósom nem ül le közénk. Sőt, most már a férjemet is. Szoktunk is mindig szólni neki, hogy “Mami most már ülj le, és egyél te is!”. De ő tényleg csak akkor nyugodt – sőt azt hiszem az okozza neki az örömöt -, ha minket lát elégedetten eszegetni.
Viszont van, aki ebben a szerepben nem ilyen önazonos. Aki feladatot teljesít. Vélt kötelességet. És akinek fáj, ha a másik anya leül. Akinek az anyaság önfeláldozás. De annyira, hogy ezt a szót paradox módon még kimondani is tilos, mert neki ez igazából nem is “önfeláldozás”, hanem ez a természetes. Nem is tudná másképp. Neki ez magától így jön, de persze azért naponta négyszer elmondja, hogy ő milyen jó anya, és hogy ő mit ad fel, közben hangsúlyozva, hogy ez teljesen rendben van így, és milyen klassz.
A minap egy ilyen anya rám szólt, amiért azt mondtam, hogy néha fárasztóak a gyerekekkel járó feladatok. Szerinte ezek nem “feladatok”, és főleg nem nehézségek, és “sajnál engem”, ha én így érzem. Ezen erősen elgondolkoztam. Tényleg velem van a baj?
Rengetegszer előjön ez a téma. Olyan, mintha bizonyos anyák versenyeznének, hogy ki ad fel többet a gyerekekért. Az ő szemükben csak akkor vagy igazán jó anya, ha a te igényeidet hátra sorolod. A gyerekek, a férjed, a szüleid, a macska és a fikusz utánra. Ugyanis ha jó anya vagy, akkor ott a helyed. Akkor olyan nincs, hogy “te”.
Szerintem ezek az anyák valójában nem boldogok attól, hogy az asztal mellett állnak. Nem azért állnak ott, mert jól esik nekik, hanem mert úgy érzik, ez a kötelességük. És hogy ezt igazolják, megszégyenítik azokat, akik nem így tesznek.
Apró szúró megjegyzéseket tesznek:
“Komolyan? Elmentél hétvégére a gyerekek nélkül?!”
“Hát te tudod… én nem tudnám jól érezni magam nélkülük.”
És ha még nem éreznéd magad igazán rosszul, jön a kegyelemdöfés:
“És a férjed elenged?”
Na ebben a mondatban aztán benne van minden. “Elenged”??!!
Nem tizenöt évesen kéredzkedek ott alvós buliba anyukámtól, hanem felnőtt ember vagyok, akinek néha vannak saját igényei a gyerekein túl is. Miért kell ettől szégyellnem magam?
Miért kell szégyellni magam, ha néha egyedül magamba akarok tömni egy tábla csokit, és nem akarok adni belőle? Igen. A kis cukimuki drága gyerekeknek nem akarok adni most ebből a csokiból. Mert az enyém. Mert már odaadtam mindent. A testem, a mellem, az időm, az éjszakám, a nappalom, a szépségem, a szívem, a lelkem. És ez a csoki most az enyém.
Én nem akarok az asztal mellett állni, mikor mindenki eszik. Megpróbáltam évekig, de nekem nem esett jól. Egyre több lett az elvárás, és cselédnek éreztem magam. Azt éreztem, mindenkinek alapvetés, hogy azért vagyok, hogy szolgáljak. És rájöttem, hogy én nem akarok már szolgálni.
Na igen. Az az anya azt is mondta, hogy ez nem “szolgálat”. De én ezt éreztem. És nem arról van szó, hogy önző vagyok, és nem tettem meg mindent, hanem épp az történt, hogy évekig feladtam magam, és közben elvesztem.
És évekig tartott, mire újra megtaláltam önmagam. És már nem akarom feladni. Akarom az igényeimet. Akarok valaki lenni az anyán túl is. Akarok mást is.
Az asztalnál akarok ülni velük együtt. Családként. Anyaként, akire mindig lehet számítani, de akinek az igényeit ugyanúgy lehet tisztelni, mint a gyerekekét vagy a férjét. Mert én így vagyok önazonos.