Dante az emberélet útjának felén egy nagy sötétlő erdőbe jutott, Jung az élet delelőjének nevezi az életközépi szakaszt, ami után már az élet délutánja következik. Az átlagéletkort figyelembe véve a negyvenes évekre tehető az az idő, ami további hasonlattal élve hegycsúcsnak, de legalábbis dombtetőnek tekinthető: az eriksoni fejlődésmodell szerint az érett felnőtt ekkorra kiteljesedik a munkában, létrehozza azt az egzisztenciát, ami az élet továbbadásához, utódok felneveléséhez szükséges, és családot alapított.
„Az életközépi válság normatív krízis, azaz a személyiségfejlődés része, lehetőséget ad a további érésre, de kedvezőtlen esetben elhúzódhat, elmélyülhet – magyarázza Süttő Márta mentálhigiénés szakember. – Nem tudjuk elkerülni, olyan csomópont, amin mindenképp keresztülmegyünk a különféle életszakaszok között. Ha jól éljük meg, az ekkor szerzett készségek beépülnek a személyiségünkbe, és a későbbi életszakaszokat ezzel az érettebb, magasabb szinten szervezett személyiséggel éljük majd meg. Valóban tekinthetjük úgy ezt a folyamatot, mintha egy hegytetőről tekintenénk le. Mit látok, ha visszanézek eddigi életemre, és mi látok magam előtt, mi vár még rám? Férfiakat és nőket másfajta társadalmi elvárások terhelik ezzel kapcsolatban, ezekkel is szembe kell nézni a saját vágyaik mellett. Mit értem el, mit tettem le az asztalra – anyagi szempontból, a társadalmi megbecsültség terén, a magánéletben… Jellemző, hogy ezekben az években következik be a személyes találkozás az elmúlással: vagy egy szülő vagy a baráti körből valaki távozik az életből, ennek nyomán merül fel a kérdés: hagyok-e nyomot magam után a világban, és az milyen…”
Milyen válaszokat lehet ezekre a kérdésekre adni?
„Lehet elégedetten nyugtázni, hogy fiatalkori vágyaink közül az igazán fontosak lényegében megvalósultak. Fájdalmas, ha ez nem így van, és ekkor kezdődhet egy hosszas hadakozás a múlttal: miért nem sikerült a karrier, anyagi gyarapodás vagy épp családalapítás. Szembe kell nézni saját hibáinkkal, elismerni a saját felelősségünket, és elgyászolni azt, ami már nem valósulhat meg. És készülhet bakancslista is: mit szeretnénk még elérni, megvalósítani.”
A férfiakat kevésbé fenyegeti a biológiai óra ketyegése, náluk ez a hegycsúcs akár fennsík is lehet, és akár egy évtizeddel is meghosszabbíthatják azt az időt, amikor az elért anyagi, szakmai, társadalmi sikerek fényében sütkérezhetnek.
„Ez is egy válasz. Az életközép feladata az összegzés, és a következő életszakaszba lépve a továbbadás, a kirepülő gyerekek mellett a párkapcsolat átalakítása, a nagyszülői szerep felvállalása. Lehetőség van az eddig elhanyagolt részünk, „árnyékszemélyiségünk” kibontakoztatására. A férfiak is észlelik az idő múlását, és amikor a régi egyensúly már nem tartható fenn, a váltás vagy változtatás, újrakezdés vagy megújulás kérdése merülhet fel. Valaha a halál és az öregedés az élet elfogadott része volt, a „bölcs öreg” tisztes szerepe várta az idősödőket. Ma a nyugati kultúra az ifjúságot elsődleges értéknek kiáltja ki, az öregedés felvállalása ezért értékvesztést jelent. Ez is befolyásolja azt a döntést, amikor valaki az élet délutánján ismét az élet délelőttje szerint akar élni, az élet második felében ismétli az első életfeladatait: például fiatalabb nővel újra családot alapít, vagy veszélykeresésben, motoros száguldozásban, költséges hobbiban, anyagiak felhalmozásával, függetlensége demonstrálásával akarja bizonyítani fiatalságát. Ezzel valójában elutasítja az életközépi válság fejlődési lehetőségét, és egy korábbi szakaszba menekül vissza.”
Feleségként hogyan viszonyuljunk ahhoz, ahogy párunk a krízisen átmegy?
„Előfordulhat, hogy időben egyszerre élik meg a társak ezt a válságot, de még ekkor is igen eltérő lehet, kit mennyire visel meg. Férfiakra jellemző, hogy az érzéseiket nehezen észlelik, nincsenek rá szavaik, és nem tudnak, vagy nem szívesen beszélnek róluk, pedig nem könnyű egyedül gyötrődni az önmagunknak feltett kérdéseken. Már az is sokat segít, ha meghallgatjuk a másik monológjait anélkül, hogy cáfolni vagy meggyőzni akarnánk őt. Fejezzük ki empátiánkat, és keressük együtt a megújulás lehetőségeit, ami lehet közös hobbi, olyan tevékenység, amire eddig nem jutott idő. Az anyagiakról áthelyezhetjük a hangsúlyt a szellemiekre, és az átadás a következő generációnak szintén közös feladatunk. Fontos, hogy vegyük észre, ha párunk elakadt a krízisben, zsákutcába került, esetleg egészségkárosító módon oldja a feszültségét, és ha nem tudunk segíteni, akár együtt is fordulhatunk szakemberhez.”
Kapcsolódó cikkek
