Minden mese úgy kezdődik, hogy „egyszer volt, hol nem volt”, de Somlainé Kiss Viktória története más. Viki lelkében jól elrejtőzött egy gyógyító maci, és csak arra várt, hogy napvilágra kerülhessen. Az alkalomra a negyvenedik szülinapjáig kellett várnia:
Igen, az a bizonyos kerek évforduló… Anyósom lepett meg egy füzetecskével, amiben több szabadidős lehetőség közül is választhattam. Ahogy átlapoztam ezt a kedves ajándékot, rögtön tudtam, hogy a macikészítő tanfolyamra szeretnék elmenni. Mindig is szerettem kézzel varrni, gyerekként megvarrtam az összes elszakadt ruhát otthon, és persze babákat is készítettem, mint akkoriban más lányok is. Ezt a macivarró workshopot is úgy képzeltem el, hogy belépek egy csodabarlangba, és kikapcsolom a külvilágot.
És így történt?
Valami csoda történhetett valóban, mert egyedül voltam a tanfolyamon, így csak magamra és az érzéseimre tudtam figyelni. Meglepően hamar végeztem a feladatként kapott maci elkészítésével, és arra gondoltam, hogy ha ilyen jól megy ez nekem, akkor bizony csinálok még többet. A lelkesedésem odáig fajult, hogy próbáltam kitalálni, kinek is adhatnék belőlük… És igen, már úgy jöttem ki a „csodabarlangból”, hogy tudtam: kórházakba fogom eljuttatni őket. Ezzel a lelkesedéssel és belső sugallattal írtam is kórházaknak és a Hospice Alapítványnak. Úgy éreztem, hogy bátorítást kell küldenem, és ez a mackó jó eszköz ehhez. Tudom, hogy a gyerekek mennyire szoktak örülni egy apró ajándéknak, és ez a maci meg egy különösen puha, aranyos kis jószág, ezért biztos, hogy örömet szerezhetek vele nekik.
Fotó: Molnár Vanyek Zsófia
Mesélnél arról, hogy hol és hogyan készülnek az állatkák?
Teljesen egyedül varrom őket. Itthon, a saját kis varrósarkomban készülnek, ahol van egy apró asztalkám – a férjem és a sógorom készítette nekem az anyósom régi varróállványából. Kedves emlék, és ezen a helyen születik meg minden maci. Az anyagokat, kellékeket én szerzem be, én szabom ki, és minden apró mozzanat kézzel készül – amikor van egy kis szabadidőm. Egyedül csinálom az egészet. A férjem néha segít a beszerzésben, illetve volt egy alkalom, amikor egy cég workshopján néhányan kivágtak nekem orrokat és szívecskéket.
Miért ilyen fontos, hogy mindent te csinálj?
A varrás részét nem tudom másra bízni – több okból sem. Egyrészt nem tudom pontosan előre, mikor tudok leülni dolgozni, így nem szervezhetek közös alkalmakat. Másrészt ennek az egésznek a lényege, hogy szívvel-lélekkel készül. Nekem már a szőrme érintése is örömet ad, és amikor öltögetem, díszítem, tömöm a macikat, tudom, hogy mindent az első pillanattól úgy csinálok, hogy egyszer valakihez eljut, és talán – persze nem biztos, de bízom benne – támaszt ad majd neki. Hogy gyereknek vagy felnőttnek – teljesen mindegy. A fontos az, hogy egy adott élethelyzetben örömforrás legyen, vagy akár egy kapcsolódási pont: „Amikor ezt a macit kaptam, elhatároztam, hogy jobban leszek. Hogy meggyógyulok.” Ha segít, akkor olyan lesz, mint egy kabala, egy szerencsehozó amulett. Ezért varrom kézzel, és ezért készülnek lassan, kis macicsapatokban. Nekem a legfontosabb az, hogy szívből készüljenek, és ha lehet, személyesen adjam át. Persze előfordul, hogy postán kell küldenem távolabbi városokba, de legtöbbször én viszem oda.
Milyen érzés volt átadni az első darabokat?
Megható! Látni, hogy egy apró, kézzel készült ajándék ennyi mosolyt tud csalni a gyerekek arcára… ez minden fáradtságot megér. Azóta már több mint ezerháromszázat készítettem. Éppen a Bethesdában, a tizedik látogatásomon adtam át az ezerháromszázadikat. Hét év alatt összesen harmincnál is több kórházlátogatásom volt, és ez idő alatt rengeteg történetet éltem meg a macik útja során.
Az intézmények hogyan fogadták az ötletedet?
Érdekes, hogy első körben egyáltalán nem kaptam visszajelzést – csak három hét múlva. Ez a Bethesda volt, és végül náluk kezdődött el a történet. Átlagosan két-három hónap alatt gyűlt össze egy csapatnyi maci, a kórházban pedig folyamatosan vannak új gyerekek. A fővárosi kórházak sok figyelmet kapnak: gyógyító lovak, pónik, bohócdoktorok, különféle adományozók, sportolók, színészek járnak be hozzájuk. Rengeteg program segíti a gyerekeket, hogy egy kicsit kizökkenjenek a mindennapokból. Vidéken sokkal kevesebb a hasonló kezdeményezés. Ezért kerestünk három nagyobb várost, ahol működik gyerekkórház, és két éve végül regisztráltunk egy alapítványt a férjemmel. Sokan szerettek volna támogatni ilyen-olyan módon, de pénzt semmiképpen nem akartam elfogadni. De mindenki kérdezősködött, hogy mégis, miben segíthetnének, így a számlánkra érkező pénzből intézem például a postázást. Mindez egyszerűen hozzáállás, döntés kérdése. Ha mindenki megpróbálja megtenni, amit tud saját mikrokörnyezetében, a maga kis lehetőségeihez mérten, akkor a világ kereke jó irányba foroghat.
Van egy orvos barátnőm, aki sürgősségi eseteket kezel egy kórházban. Ő meséli mindig, hogy néha látják, amikor valakinek fizikailag már szinte nulla az esélye az élet folytatására, és lemondanak róla. De többször megesik, hogy orvosilag megmagyarázhatatlan módon hirtelen elkezd javulni az állapota. Hinni szeretnék abban, hogy egy apró maci a kézben néha hozzájárul egy ilyen lelki pillanathoz.
Elhozzák a gyógyulást – Fotó: Molnár Vanyek Zsófia
Úgy olvastam, egy verset is adsz a macikkal.
Igen, ez egy kis versike, amit itthon írtunk:
„Megérkezett egy puha kismedve,
a szeretet cérnájával öltögetve.
Bátorságot ad majd neked,
gyógyulni fogsz, ha megöleled.”
Azóta minden látogatáskor ezt a verset is viszem magammal. Sokszor én olvasom fel, különösen, ha a szülő nincs jelen. A gyerekek figyelnek, felcsillan a szemük, megértik, átérzik, hogy ez a kis ajándék több mint egy játék – üzenetet hoz. Volt például egy kisgyerek, aki azt kérdezte az anyukájától, miközben ölelte a macit: „Anya, ennek tényleg van varázsereje?” Más pedig azt tudakolta: „Ha kimossuk, nem megy el a varázsereje?”
Említetted már, hogy nem csak a gyerekek örülhetnek a kis medvéknek.
Volt egy levél, amit postán kaptam egy hölgytől. Azt írta, hogy nagyon beteg az édesanyja, és szeretne számára egy ilyen gyógyító macit. Nagyon szerényen kérte, és még azt is írta, hogy szívesen kifizeti, ha kell. Természetesen elküldtem a macit – mellé egy levelet is írtam az édesanyának, és egyet neki is. Nem sokkal később kaptam egy válaszlevelet: azt írta, hogy az édesanyja már hónapok óta nem mutatott reakciókat, de amikor megkapta a macit, elmosolyodott, könny csordult a szeméből, és magához ölelte. Az ilyen visszajelzések kincsek. Ezeket a leveleket kifüggesztem a falamra, és megőrzöm őket, akárcsak azokat a fotókat, amelyeket családok küldenek, hogy a gyerek még mindig azzal a macival alszik, amit tőlem kapott.
Volt egy férfi is, aki súlyos betegséggel küzdött, és ezt a macit vitte magával a kezelésekre, még a steril szobába is. Azt mondta: „Ez a maci hozott vissza az életbe.”
Persze nem mindig kapok visszajelzést, de nem is azért adom. A lényeg, hogy ha ott van valakinél, akkor ott legyen jókor, jó helyen.
Kapcsolódó cikkek
