Ma volt a napja, amikor a kisfiam először nem fogta meg a kezemet a parkolóban, az iskola ajtajában felvette az táskáját, majd puszi nélkül begyalogolt. Se puszi, se pá.
Kertész András – fotó: Tarnavölgyi Zoltán
Pedig semmi oka nem volt rá. Mardoshatna a lelkiismeret-furdalás, hogy rettenetes reggelünk volt: morcosan morgott rám az ágyból, hogy hagyjam aludni, veszekedtünk, kiabáltunk, nyaggattam, hogy végre induljon el, de mindez nem így történt. Mosolyogva és vidáman ébredtünk, időben elkészültünk, jót beszélgettünk, sőt, még a házi feladata végét is sikerült beírni a matematikafüzetbe. Ezek után ilyen történik? Hogy lehet ez?
Gondolom egyetértünk, hogy modern szülőként egy ilyen esetben nem megsértődnünk kellene, hanem értenünk és elfogadnunk a helyzetet. Nem igaz? Hát… igen-igen…, de azért mégis. Hazajöttem, mert ma itthonról dolgozom, így a konyhapult mellett keresgélem magamban a válaszokat, és írom ezt a cikket nektek, és persze magamnak.
A gyerekek növekedési folyamatában jó nagy ugrások vannak (vagy csak mi nem látjuk a kisebbeket). Ezek azok a pontok, amikor szülőként konstatáljuk, hogy a gyermekünk már régen nem ott tart, ahol mi gondoljuk. Ez az iskolai bevonulás is épp ilyen volt, azt hiszem. Még csak néhány hónapja volt, amikor a gyerkőc elkezdte az első osztályt, szorította a nyakamat, amikor be kellett mennie a suliba, sok puszit kaptam, és persze ő is, igyekeztem minden erőmmel támogatni őt. Most pedig eljött a pillanat, amikor nem támogatásra van szüksége, hanem elengedésre.
Támogatás és elengedés, jelenlét és távolságtartás. Örök szülői dilemmák. Mindig annyi teret adni a gyereknek, amekkorára éppen szüksége van. Hú, de nehéz. Ha túltoljuk, az a baj, ha túl távolságtartóak vagyunk, az a baj… Ebben is keressük az egyensúlyt, mint minden másban az életünkben.
Mostanában mi, modern szülők sokszor helikopterszülőként viselkedünk, vagyis körberepkedjük a gyerekeinket, lesve minden igényüket és mozdulatukat, ha kell, ha nem. Ebből azt gondolhatnánk, hogy a közelség megteremtésével talán kevesebb probléma van ma, mint régebben, de ez csalóka. Az Apaidő egyik kutatása a szeretet családon belüli kinyilvánítását járta körbe. Az eredmények azt mutatták, hogy a válaszadók jelentős része sosem hallotta a szüleitől, hogy “szeretlek”. És mint sejthető, a szeretlek szó ki nem mondása nem pusztán a szó elhangzásának hiányát mutatja, de az intimitás hiányát is. Pedig tudjuk, hisz ezerszer bebizonyították nekünk, hogy erre óriási szüksége van egy gyereknek, ahogyan egy felnőttnek is.
Akkor is megpuszillak! – kiáltanám édesapaként, de nem teszem. Nézem a gyereket, ahogy beballag az épületbe, fürkészem az arcát, hogy felfedezzem az önállóság erejének mikronrezdüléseit, amik elsősorban nekem segítenek megnyugodni, hogy a távolságtartás nem rólam szól, hanem róla.
Ahogy ti, szülők, úgy én is bízom a megfoghatatlanban, kapaszkodom a hitbe, hogy minden rendben lesz vele, akkor is, ha épp nem hozzám kapcsolódik, hanem önmagához. Így van ez jól.
Kapcsolódó cikkek
