Jócskán benne járunk az őszben. A növények fokozatosan megszabadultak ragyogó zöld színüktől, és szép lassan minden rikító sárgává változik. A táj hihetetlen színkavalkádban pompázik. A természet a harsány zöld nyár után még egyszer, utoljára megmutatja lüktető életerejét.
Ezután a levelek lehullanak, míg nem – szinte egyik napról a másikra – a hatalmas fák csupaszon tornyosulnak felettünk egészen a szürke égboltig.
Míg a tavasz a rügyezés és az újjászületés időszaka, addig az ősz az elmúlásról szól. A vízpartról fájó szívvel visszatérünk a munkába és az iskolapadba. Visszatérünk a kötelességeinkhez. Ezzel párhuzamosan elkezdünk egy kicsit visszahúzódni és befelé figyelni.
Ezen út első komolyabb állomása a Halottak napja, amelyről a világ szinte minden pontján megemlékeznek, de a megemlékezés módja és a szokások országonként és kultúránként eltérnek egymástól.
A halál nem az a tipikus hétköznapi téma, amit ha bedobsz egy társaságban, akkor hirtelen mindenki felvillanyozódik, és szeretne hozzáfűzni valamit. Nem szokás beszélni róla. Miközben nincs a halálnál természetesebb dolog az életben; annak szükségszerű velejárója. Egyik a másik nélkül nem létezhet.
Mégis, míg az élet kezdetét kitörő lelkesedés és izgalom övezi, úgy a másikat – az élet végét – olyan szinten tagadjuk, mintha azzal, hogy megpróbálunk tudomást sem venni róla, elkerülhetővé tehetnénk az elkerülhetetlent.
Mindez valahol érthető, hiszen az emberi agy úgy működik, hogy amit nem tud elképzelni, azt feldolgozni sem képes. A halál megéléséről semmit nem tudunk. Mi csak a veszteséget érezzük, az űrt, amit az a szeretett személy hagy maga után. Annál nagyobb fájdalom pedig, mint valamely szerettünk elvesztése, nincs a világon.
Az élet végességén a tudomány mai állása szerint nem tudunk változtatni. És ezzel többé-kevésbé meg is tanultunk együtt élni.
Ahhoz viszont, hogy életünkben funkcionálni tudjunk nap, mint nap, a hétköznapjainkat nem foglalhatja el az elmúlás gondolata.
Ám a halál, mintha fittyet hányna arra, hogy nem akarunk foglalkozni vele, időről-időre mégis bekopogtat. Évente egyszer, Halottak napja alkalmából mindenképpen.
Amióta gyerekeim vannak, úgy érzem, hogy van körülöttem egy védőpajzs. Az ifjúság védőpajzsa. Hiába dolgozom és élem a felnőttek néha unalmas és szürke hétköznapjait, az életemben azért a gyerekkoré a főszerep. Gergely naptár ide-vagy oda, nekem az év eleje a szeptember, az év vége pedig a június. A nyár a vakációról szól (legalábbis a gyerekeim vakációjáról) és lehetek én akárhány éves, ha a gyerekeimnek úgy tartja kedve, akkor jelmezbe öltözve hülyéskedünk, a szőnyegen legózunk vagy barbie-zunk. Bábszínházba járunk, meséket olvasunk és nézünk, amelyek bizony mindig jól végződnek, és a jó minden esetben elnyeri jutalmát.
Néhány héttel ezelőtt ügyet sem vetve erre a bizonyos védőpajzsra, ebbe a tökéletes és idilli világba mégiscsak be merészelt kopogtatni nálunk a halál. Ami drága négylábú barátunkért jött el.
Rori tizennégy éves labrador volt, akit én neveztem el Csipkerózsika eredeti neve után Aurorának. Mivel azt mondják, a kutyák jobban hallgatnak azokra a nevekre, amelyek „i“ betűre végződnek, így lett az aranyszínű szőrgombóc végül is Rori. Kétéves kamasz volt, amikor megszületett az első gyerekünk.
Amikor hazahoztuk Benit a kórházból, ő kitörő lelkesedéssel szimatolta körbe az aprócska betolakodót, majd a gondos szaglászást követő huszadik másodpercben végérvényesen és visszavonhatatlanul a szívébe zárta. Néha egy picit mintha sajnálta volna, hogy már nem ő az egyetlen cuki kis lény a családban, ezért gyakran előfordult, hogy megpróbálta utánozni a riválisát. Egyszer például hiába kerestem Beni cumiját, sehol sem találtam. Amikor már egy félórája mászkáltam a lakásban fel és alá, miközben a gyerek úgy üvöltött, mintha nyúznák, egyszer csak megpillantottam Rorit, aki békésen feküdt a kosarában, szájában azzal a bizonyos cumival. Elégedetten és ütemesen szopogatta, mint egy kisbaba. Kezdő szülők lévén nem volt otthon másik cumink, ezért Beni aznap az üvöltése harmadik órájában felfedezte két középső ujját, amely ujjakat aztán első osztályos koráig bármikor elővehetett, ha úgy hozta a szükség.
Egy másik alkalommal az anyukám születésnapjára vártunk vendégeket. Én a terhességem negyvenegyedik hetét tapostam a második gyerekkel, szinte már alig bírtam mozogni, de azért úgy gondoltam, hogy sütök egy tepsi süteményt. Amikor kész lettem, gondosan lefedtem alufóliával, és kitettem az asztalra, aztán mentem a dolgomra. Mikor megérkeztek a vendégek, már nyúltam volna a tepsiért, hogy felszeleteljem a finomságot, de a fóliát felnyitva már csak a sütemény hűlt helyét találtam. Amíg nem figyeltem, Rorika ellopta, és befalta az egészet. A mai napig nem tudom, hogyan került vissza a tepsi tetejére a fólia. De ha tippelnem kellene, azt mondanám, Beni volt a kutya cinkostársa.
Aztán elrepült tizenkét év. Már négy gyerekkel kellett a mi drága Rorinknak együtt élnie. És ő csodálatosan hozta a formáját. Néha lefejt anyatejet lefetyelt, néha valamelyik iker rongyijával aludt. Türelmesen és odaadással tűrte a zajt, a jó szándékú, és szeretetteljes cibálást. Talán azt gondolta, hogy az én gyerekeim az ő kölykei is. Vigyázott rájuk.
Az utóbbi években egyre nehezebben mozgott. Már nem lehetett vele fogócskázni és állandóan attól rettegtem, hogy valamelyik gyerek ráül a hajlott kis hátára. Sokszor, ha ránéztem, elfacsarodott a szívem, mert annyira láttam rajta az elmúlást. Láttam, hogy amikor a gyerekek dobják neki a labdát, szaladna, de már nem bír. Az utolsó fél évben megváltozott a tekintete. De azért, ha csak úgy öregesen is, egész jól elvolt. A gyerekek szemében semmit nem változott. Amikor az ő szemükön keresztül láttam a kutyát, mindig sokkal jobban éreztem magam.
Aztán egyik nap megbetegedett. Hányt, és csak gubbasztott a kosarában. Éreztem, hogy nagy baj van. Amikor elvittem az állatorvoshoz, a tizenkét és tízéves gyerekeimnek szóltam, hogy köszönjenek el tőle, mert ki tudja, mit mond az orvos. Hallani sem akartak róla. Ehelyett azt mondták: – Ígérd meg, hogy hazahozod őt, anya! Én pedig felelőtlenül, de megsajnálva őket, megígértem. Rori kapott infúziót, és vért vettek tőle. Azt mondták, ennek használnia kell, de ha nem, akkor majd meglátjuk a vérképet, és kitalálunk valamit. Ennél többet nem kellett mondaniuk. Rori tizennégy éves volt, ami egy nagytestű kutyánál matuzsálemi kornak számít. De én megtartottam a gyerekeknek tett ígéretemet, és hazavittem a kutyát. – Hiszen egy anya mindig megtartja az ígéretét! – mondta a nagyfiam, én pedig nem éreztem mást, csak bűntudatot.
Még aznap éjjel meglett a vérvétel eredménye: Rori gyógyíthatatlan beteg, nincs mit tenni. Az eredményt megtartottam magamnak. Másnap reggel elvittem a gyerekeket óvodába és iskolába. Utána hívtam az orvost, aki tudta, hogy kisgyerekeim vannak, és anélkül, hogy részleteztem volna, mindent megszervezett helyettem. Rorit anyukám, a férjem és én levittük a kertbe, egy árnyas fa alá. Mindhárman simogattuk, miközben az orvos segítségével végső nyugalomra lelt.
Sírtunk. Azt hiszem, talán magunkat egy kicsit jobban sajnáltuk, mint Rorikát. Neki ez már megváltás volt. De mi nem álltunk készen arra, hogy nélküle folytassuk az életünket.
Amikor egy kicsit megnyugodtam volna, elérkezett a délután. A nagyoknak elmondtam, hogy elment. Nagyon sírtak. Sokkal jobban, mint mi, felnőttek.
De aztán, amikor az utolsó könnycseppjük is felszáradt, láttam, hogy jobban vannak.
fotó: Getty
Ahogy teltek-múltak a napok, a hároméves ikrek is észrevették, hogy Rori nincs otthon. Az egyikük meg is kérdezte. – Rorika hol van? – Elment – válaszoltam kurtán. – Meghalt? – kérdezett vissza Leó. Teljesen ledöbbentem. Nem értettem, honnan tudja, vagy egyáltalán hol hallotta ezt a szót, mert a kicsik előtt egyáltalán nem beszéltünk még ezekről a dolgokról. – Igen, meghalt szegény – válaszoltam végül. – Szegény Rorika, többet már nem jön vissza akkor! – válaszolta bölcsen a hároméves, miközben elkezdett sírni. Magamhoz öleltem. Álmomban sem gondoltam volna, hogy képes felfogni azt, amit még én is alig. Sírdogált egy kicsit, aztán szemmel láthatóan megnyugodott ő is, ahogyan a nagyobb testvérei.
Megint eltelt egy kis idő. Néha még hallani véltem Rori körmeinek a kopogását a padlón, ahogy az ajtóhoz siet, amikor a nagyok délután hazaérnek az iskolából. Ilyenkor sírtam egy kicsit. – Miért sírsz anya? – kérdezte egyszer a tízéves lányom. –Hiányzik Rori! – válaszoltam türelmetlenül. Nem vele voltam türelmetlen, hanem magammal. – Szedd már össze magad! – hallottam a saját hangomat. – Semmi baj, anya! De ne sírj! Gondolj arra, hogy milyen szerencsések vagyunk, hogy Rori minket választott! Rorika nem akarná, hogy szomorú legyél! Inkább meséld el újra, hogy mit csinált a Beni cumijával, amikor hazahoztátok a kórházból! Vagy azt, amikor nem akart bemenni a Velencei-tóba, és úgy jött ki a vízből, hogy a közeli cirkuszig rohant, ahol majdnem belógott az elefánthoz!
Hirtelen kezdtek megint előjönni a régi szép emlékek, és miközben potyogtak a könnyeim, éreztem, hogy a szám mosolyra húzódik.
Egy tízéves kislány hihetetlen bölcsessége kellett, hogy megértsem: Ahhoz, hogy ezt a kiskutyát megismerhessem és eltölthessek vele tizennégy évet, hozzátartozott az is, hogy egyszer majd el kell búcsúznom tőle. Ahogyan a gyerekeimnek is el kell majd búcsúzniuk tőlem, és nekem is az anyukámtól.
De az élet nem a búcsúzkodásról szól, hanem az élet ünnepléséről, amelynek az egyik legfontosabb része az emlékezés. Emlékezni a szép és jó dolgokra. A fontos tapasztalatokra. Mindazokra, akik már nem lehetnek velünk.
Kapcsolódó cikkek
