Drága szülőtárs! Szeretnék egy félreértést tisztázni.
Attól, hogy többgyermekes édesanya vagyok, nem nyílnak meg a szívcsakráim a gyerekeid láttán. Gyerek- és kutyakérdésben ugyanis azt vallom, hogy amiként gyűlölöm azt, hogy mások kutyái körbeszaglásznak és felugrálnak rám az utcán, hasonló okoknál fogva nem fogom ráerőltetni a saját gyerekeimet sem másokra.
Nagy gond lenne, ha tőled is ezt várnám el?
Tudom, hogy mindenkinek a saját gyereke a legszebb, legokosabb és legtökéletesebb. De kérlek, ne nyomassz azzal, hogy egy rózsaszínbe bugyolált, a fejét vörösre ordító, büfiszagú csöppség láttán olvadásnak induljak; vagy megértően fogadjam, ha porontyod lelkesen rugdal a buszon, miközben épp a fagyimaradékot keni bele az ülésembe. Én bizony jelezni szoktam, hogy nem díjazom, hogy Robika vagy Hannácska lilára rúgkapált, és az sem nagyon érdekel, hogy te ezen megsértődsz.
Mentségemre szóljon, hogy nem vagyok 21. század-kompatibilis, és időnként nagyokat nyelek a rosszul értelmezett gentle parenting ékes példáival szembesülve is. Bevallom, nehezen viselem, amikor mások gyerekei átveszik az irányítást, szüleik pedig remegnek, mint miskolci béka a kocsonyában, mert láthatóan fogalmuk sincs arról, hogy bátran meghúzhatják azokat a bizonyos határokat eltévedt báránykáiknak.
Ilyenkor kényszeredett mosollyal igyekszem palástolni, mennyire idegesítenek az artikulátlanul üvöltő, anyukát és apukát felváltva püfölő, a „nem” szót hírből sem ismerő gyerkőcök, akik életveszélyes helyzeteket produkálnak.
Nem szégyellem kimondani, igen, olykor idegesítenek mások gyerekei.
Fiatal szülőként alig vártam, hogy végre nagyobbacskák legyenek az enyémek, és ne kelljen kakis pelenkákkal, álmatlan éjszakákkal, bébikajákkal és nonstop folttisztítással bajlódnom. Most, hogy végre önjáróak lettek, borzongás fog el, ha megpillantok egy kosztól ragacsos gyermekarcocskát, amin hosszú, zöld takony tekeredik körbe. Menekülőre fogom, amikor empatikus kedvességgel kellene elfogadnom egy szottyos kekszdarabkát egy kétes tisztaságú pracliból, és füldugóval próbálok védekezni a fölöttünk lakó – állítólag istenáldotta tehetségű – hegedűvirtuóz nyolcévestől, aki napi két órán át húzza az idegeimen a vonót.
Emelem a kalapom az óvodapedagógusok és tanítók előtt, akik egy életet áldoznak arra, hogy mások gyerekeivel bajlódjanak; én erre képtelen lennék.
Épp elegendő küzdelem számomra, hogy a hétköznapokban idegösszeomlás nélkül képes legyek elviselni mások gyerekeit. Elnézést kérek a tökéletlenségemért.
Maradok tisztelettel:
Egy őszinte szülő
Kapcsolódó cikkek
