Most mondhatnám, hogy a válasz egyszerű: rosszul, de ennél azért jóval összetettebb a helyzet.
Azt mindenki tudja, hogy az első időszak megterheli a kapcsolatot, ám kevesen értik, hogy pontosan mi is ennek az oka, és még kevesebben tudnak erre tudatosan felkészülni. Merthogy vannak olyan dolgok, amik egyszerűen elkerülhetetlenek. Ilyen például a fáradtság, de az is, hogy míg az anya élete fenekestül felfordul, apáé kevésbé változik.
Hiába a pozitív tendencia, hogy egyre több apa is kiveszi a részét a baba körüli teendőkből, alapvető biológiai okai vannak annak, hogy kezdetben igenis az anya vállal többet.
Ennek a legkézenfekvőbb magyarázata a szoptatás. Egy igény szerint szoptatott kisbaba naponta simán eltölt négy-hat órát az édesanyja mellkasán. De van olyan is, aki gyakorlatilag egész nap ott van. Ez rengeteg cselekvésben korlátozza az anyát. Szó szerint nem tud szabadon mozogni.
Én tényleg nem tudom, hogy lehetett volna jobban csinálni, de az én kisfiam gyakorlatilag egész nap rajtam lógott. Mivel nagyon nehezen indult be a tejem, viszont csak a legvégső esetben szerettem volna kipótolni, ezért az igény szerinti szoptatást választottam. Mivel egy etetés alkalmával nem jött elég tejcsi ahhoz, hogy jóllakjon, nagyon gyakran raktam mellre. Ennek az lett az eredménye, hogy nem nagyon bírta, ha letettem. Pihenőszékben követett a vécére, hordozóban a konyhába, és persze a gyakori éjszakai etetéseket csak úgy bírtam csinálni, hogy velünk is aludt.
Kezdetben egyébként nagyon élveztem, hogy állandóan kellek neki, és hogy én vagyok a világmindenség a számára, de annak ellenére, hogy óriási volt köztünk a szerelem, néhány hónap után elkezdtem egyre nehezebben viselni ezt. Hogy folyton kellek.
Egy ponton azt éreztem, elvesztettem a szabadságomat. Hiába jártunk rengeteget sétálni, bezárva éreztem magam. És magányosan.
Ez odáig fajult, hogy őszinte leszek: irigy voltam a férjemre, amiért ő elmehet otthonról reggel. Irigy voltam, hogy dolgozhat, hogy röhögcsélhet a kollégákkal, hogy nyugodtan kávézhat, ráadásul egyedül pisilhet! Irigyeltem, hogy van karrierje. Hogy kap visszajelzéseket. Hogy felnőtt társalgásokban vehet részt, és hogy oda megy, ahova akar. Egyedül.
Persze most felmerül a kérdés: miért nem bíztam rá a kisfiamat?
A válasz egyszerű. Valójában nem ő zárt be engem, hanem én magamat. Időnként otthon hagytam vele egy-egy órára, de mardosott a bűntudat. Azt éreztem, nekem lenne ott a helyem a baba mellett. Hogy senki nem tudja olyan jól ellátni, mint én.
És persze ezzel elindult egy ördögi kör: mivel nem szívesen hagytam másra, nagyon kevés embert szokott meg maga körül, így tényleg sírt, mikor otthon akartam hagyni valakivel.
A lakat bezárult.
Fáradt voltam az éjszakai etetések miatt, kevés inger ért, és bár imádtam a kisfiammal töltött időt, magányos voltam. Szerettem volna, ha a férjem is velünk jön a sétákra, a játszóra, a vadasparkba. De ő napközben dolgozott. Mikor hazajött, azonnal átvette a babát, játszott vele, szórakoztatta, pelusozta, együtt fürdettünk, de mégis: én napi huszonnégy órát babáztam, ő pedig élte a régi megszokott életét, és mellette babázott.
Ahogy leírom, most fogalmazódik meg bennem így először: míg neki csak pluszt hozott az életébe a baba, addig nekem a temérdek extra boldogság és plusz mellett rengeteg lemondást és veszteséget is. El kellett engednem a régi életemet.
És ez igenis éket vert közénk. Mert bár senki sem tehet róla, mégis igazságtalanságként éltem meg, hogy az én életem változott többet. Hogy úgy éreztem, nekem kell több dologról lemondani. Több mindent elengedni.
Talán jobb lett volna, ha tudom mire számítsak. Azóta sok anyatársamat láttam ketesztülmenni ugyanezen. Nem mindenkit visel meg egyformán. Van, aki nagyon küzd ellene. Aki kapaszkodik a régi életébe. De egy ponton mindenki rájön, hogy soha többé semmi sem lesz már úgy, ahogy volt. A fontos, hogy el tudjuk fogadni, hogy ez így van. Nem lesz olyan, mint volt. Más lesz. De gazdagabb lesz. És másképp csodálatos.
Ami pedig a kapcsolatot illeti… Van az a Milne idézet a Micimackóból, mikor Micimackónak nehéz napja van. Valahogy mind erre várnánk. Hogy valaki ott legyen mellettünk. Tudom, hogy fizikailag ez megoldhatatlan.
Mert nekik más a dolguk. Nekik abban az időben, míg mi babázunk, dolgozni kell. Pénzt kell keresniük. És nekik se könnyű. Sőt. Sokan szívesebben lennének otthon, mint az irodában. De amíg nem töltöttek el legalább egy hetet egyedül a babával, addig tényleg nem tudják átérezni, valójában milyen is az.
Így annyit tehetnek, hogy abban az időben, mikor otthon vannak, megadják valahogy azt a támaszt, hogy nem vagyunk egyedül érzelmileg sem. Valahogy úgy, mint Malacka Micimackónak:
„A mai nap egy Nehéz Nap volt” – mondta Micimackó.
Szünet következett.
„Akarsz beszélni róla? – kérdezte Malacka.
„Nem.” – felelte Micimackó egy kicsit később. „Nem, nem hiszem, hogy akarok.”
„Rendben van.” – mondta Malacka, odament, és leült a barátja mellé.
„Mit csinálsz?” – kérdezte Micimackó.
„Valójában semmit. – mondta Malacka. „Csak tudom, hogy milyenek a Nehéz Napok. Elég gyakran én sem szeretnék beszélni róla a Nehéz Napjaimon.”
„De az ég szerelmére!” – folytatta Malacka, „A Nehéz Napok sokkal könnyebbek, ha tudod, hogy van valaki, aki ott van neked. És én mindig itt leszek neked, Micimackó.”
És ahogy Micimackó ott ült, a fejében feldolgozva az ő Nehéz Napját, miközben a szilárd, megbízható Malacka csendben ült mellette, lóbálva a kis lábait… arra gondolt, hogy a legjobb barátjának még soha nem volt ennyire igaza.
Kapcsolódó cikkek
