Köszönöm – mondom, amikor kipakolja a mosogatógépet.
Köszönöm – mondom, amikor kitereget.
Köszönöm – mondom, amikor átpelenkázza a gyereket.
Köszönöm – mondom, amikor vacsorát készít neki.
Köszönöm – mondom, amikor rekordgyorsasággal elaltatja.
Olyan jó fej vagy! – teszem hozzá sokszor.
Nehéz téma ez. Mert tudom, hogy valójában minden, ami otthon feladat adódik, az a kettőnk dolga. A háztartás és a gyerekgondozás összes teendője közös – és most nem arról az időszakról beszélek, amikor az egyik fél még gyesen van, mert az meg tudja kavarni a dolgokat, hanem mikor nagyjából beállt már az életnek egyfajta rendje, és szépen ki is tarthat vagy tizennyolc-húsz évig.
Az nagy baj, ha ilyenkor egyenlőtlenül rögzülnek a dolgok. De az is baj, ha valaki patikamérlegen számítgatja, hogy biztosan mindenki egyenlően veszi-e ki a részét az otthoni feladatokból. Mert igaz, hogy az otthon közös, a gyerek közös, de ezeken a területeken kívül még sokféle van a fizetett munkáktól az ügyintézésen át a szállítási és logisztikai feladatokig, a különféle szerelésekig… és van, amihez egyikőnk jobban ért, a másik meg rosszabbul. Jó esetben ezek hasonlóan oszlanak meg, jó esetben mindenki talál magának valamit, amiben jó, vagy amit legalább nem utál.
Fotó: Getty
Szerintem egyáltalán nem probléma, ha mindig ugyanaz fürdet, ha a másik viszont altat vagy etet. Nem baj, ha mindig az egyik fél mosogat, ha a másik viszont előszeretettel vállalja a porszívózást. De valamit vállaljon.
Jár a köszönöm, de nem azért, amiért dobáljuk
És ha már beállt egy nagyjából konszenzuális rend, akkor onnantól felesleges mindent megköszönni a másiknak, pláne azt, amit nem is értünk tesz, hanem a gyerekünkért vagy az otthonukért – közvetve tehát saját magáért vagy magáért is. Az régen rossz, ha mindent az életben üzletiesen szemlélünk, és csak akkor teszünk meg valamit, ha az nekünk jó, vagy ha nem, hát akkor nagyon megköszönik nekünk. Van, amit kötelességből teszünk meg, muszájból, és olyan is, amit csak úgy, az általános jól-lét érdekében. És attól még, mert áldozattal jár, vagy nemszeretem munka, még nem feltétlen fog ott állni mellettünk bárki is, hogy megköszönje.
Egyrészt.
Másrészt viszont igenis jól esik az embernek, ha kap egy köszönömöt, egy dicséretet. Nem azért, mert akkor ott elmosogatott, hanem mert általánosan sokat tesz a családjáért. Mert olyan ember, amilyen. Mert ő is az egyenlőség híve. Mert erőfeszítéseket tesz akkor is, ha neki az nem komfortos. Persze, igazatok van, ezért sem jár köszönet. Hiszen normális párkapcsolatban ezek természetes dolgok. De hát pont erről beszélek. Hogy ne csak a jog létezzen, ne csak elvárások létezzenek, ne csak az „így normális” elve vezessen. Ne a ’jár-nem jár’ tengelyen mozogjunk. Ne attól függően köszönjünk vagy dicsérjünk, hogy a másiknak kötelessége-e adott dolog vagy sem, elvárható-e vagy sem, hanem annak függvényében, hogy magához képest erőfeszítéssel jár. Vagy hogy jól esik neki. Persze nem szabad ezt csak úgy szórni nap mint nap, mert akkor az illetőnek valóban az az érzése lehet, hogy hatalmas dolgot tett. Ezzel párhuzamosan a köszönetünk viszont elértéktelenedik.
De valljuk be: nem jól esett már nekünk is néhányszor, ha megköszöntek valamit, ami amúgy természetes? Ő is tudta, hogy nem ’jár’ érte a köszönet, mi is tudtuk, de épp ezért nem került semmibe kimondani. Összenevettünk, és magunk mondtuk: ne viccelj már, hát ez a dolgom. A lényeg talán inkább az, hogy ne mindig ugyanaz a személy legyen, akinek eszébe jut egy kedves mondat, és ne mindig ugyanaz legyen az, aki nyögvenyelősen csinál meg bármit is a családjáért.
Kapcsolódó cikkek
