Illusztráció: Getty
Összevesztünk. Pontosabban haragszik rám. Soha nem volt még ilyen, ezért nagyon meglepő. Gyermekkorom óta mindig ott volt nekem. Ha haragudtam, ha boldog voltam, ha szomorú voltam, ha nyertem, ha veszítettem. Nem én választottam, inkább kiválasztott engem, így még meglepőbb volt, hogy most ennyire utálatos velem. Eleinte azt gondoltam, idővel jobb lesz. De rá kellett jönnöm, hogy valamit nagyon elrontottam, mert sehogy sem akart helyreállni a dolgok rendje.
A futás megutált engem!
Pontosan nem emlékszem, mikor kezdődött a dolog, de sok meghatározó gyerekkori történetem kapcsolódik a futáshoz. Egyszer, talán tíz éves lehettem, amikor versenyre készültünk a barátnőmmel. Szóltunk otthon, hogy megyünk futni, egy óra múlva jövünk. Régen volt, még az utcánk sem volt aszfaltos, meg hát lássuk be, a kilencvenes években még máshogy volt minden. Lefutottuk a kijelölt távot az utcák között (fogalmam sincs, hogy csináltuk futóapp nélkül), amikor jött a gondolat, hogy nézzük meg a naplementét. Nem volt messze a játszótér, és a mászóka teteje kiváló lehetőséget biztosított a tökéletes kilátáshoz. Aztán hazakocogtunk. Akkor szembesültünk vele, hogy az egész utca kint hemzseg, és minket keres. Na, amikor hazaértem, akkora pofont kaptam anyámtól, hogy másnap már úgy hallottam az iskolában, hogy az asztal sarka felszakította a fejem.
Egy másik eset volt, amikor három barátnőmmel futottunk a határban. A mező mellett vitt az utunk. Láttuk, hogy lángol az egyik bála. Nem messze volt valami víz, onnan kezdtük meg az oltást kulacsokkal. Meg hatalmas sikerrel. Ketten folytatták az „oltást”, mi meg ketten elfutottunk (még jó, hogy ennyit gyakoroltuk!) egy felnőttért, aki tud telefonálni a tűzoltóknak. (Komolyan mondom, fogalmam sincs, hogy éltünk egyáltalán akkor?) Aztán visszafutottunk, és a tűzoltók érkezéséig még hordtuk a vizet nagy komolyan. Nagyon nagy dicséretet kaptunk a hősiességünkért. A tűzoltóktól. Mert hazaérve anyám már az ajtóban toporgott, hogy hol a viharban voltam mégis, hát már rég el kellett volna indulnunk.
-Persze, persze, kislányom. Én is szoktam tüzet oltani. De most mosakodj meg gyorsan, mert olyan a szagod, mint szalonnasütéskor, és így nem mehetünk nagyanyádhoz.
Hát így nem lettem szuperhős. Viszont futottam tovább. No, nem olyan Forest Gump-módon, csak úgy kislányosan.
De amikor rászállt a kamaszkori dark metal az agyam helyére, akkor bizony nem láttam semmi jót az ilyen holmi gyermekded elfoglaltságokban, mint futkározás. A világfájdalmamat nagyanyám süteményeibe és a világirodalom remekeibe fojtottam. Lássuk be, nem kell táplálkozási tanácsadónak lenni, hogy kiszámítsuk, mi az eredménye, ha az ember sportolás helyett könyveket olvas sütivel a kezében.
Kövéren meg már végképp nem lehet futni.
Két évembe telt, mire újra átszűrődött némi értelem a sötétség legmélyebb bugyrain, és rájöttem, hogy lehet, hogy ha futok, és nem eszem annyi sütit, akkor lemennek azok a fölösleges kilók. De csak lehet. Végül érettségire egész helyre kis menyecske lettem.
Szerelmi bánatában is futhat ám a nő nagyon gyorsan és sokat. Futottam is. Ifjú felnőtt életem pedig tele volt hatalmas csalódásokkal. Így visszagondolva lehet, hogy szándékosan bonyolódtam ilyen kapcsolatokba. Volt indok a még több kilométerre.
Egyszer nagyon megrészegültem egy tökéletesen kidolgozott férfitest látványától. Mondjuk akkoriban nekem sem volt okom panaszra, hiszen másra sem volt időm, csak magamra. De azért még többet edzettem, még jobban diétáztam, és persze futottam a kívánt eredmény eléréséig és még tovább. Elég fájó volt a felismerés, hogy a fogadóoldalt kevésbé részegíti meg a tökéletesen kidolgozott női test látványa. Mit tehettem volna? Futottam mérgemben.
Egy márciusi reggelen viszont még eléggé kótyagos fejjel az előző napi buli után épp telefonon tartottam élménybeszámolót, amikor az épület mögül egyszer csak ott tornyosult előttem az egyik munkatárs, akit láttam már ugyan bent, de ahhoz semmiképp sem tartottam elég szorosnak a kapcsolatunkat, hogy végighallgassa az egyik „egyszer jól berúgtam” történetemet, így lányos zavaromban gyorsan elköszöntem a hívott féltől, és igyekeztem kideríteni, mégis mennyit hallhatott az iménti nagymonológból.
-Majd megtanítalak én bulizni!
Oké, szerintem mindent hallott… És elkezdtük együtt róni a kilométereket. Ha egyikünk lemaradt, a másik nyújtotta a kezét.
Az első babánk elég sokáig váratott magára, és amikor végre úgy döntött, hogy érkezik, nagyon vigyáznom kellett rá. Nem futhattam. Feküdhettem. És ez megviselte a magzatvízzel elárasztott idegrendszeremet. A pszichológus sétát és jógát javasolt. A Dr. House egyik epizódjának elején a kórházigazgató, Dr. Cuddy úgy indítja a reggelét, hogy hajnalban kel, jógázik, majd gondoskodik a babájáról, és amikor a párja hazaér a reggeli futásból, akkor átadja neki a gyermeket, majd elmegy, és egész nap maximális odafigyeléssel tud helytállni a munkahelyén. Ezen felbuzdulva hatalmas lelkesedéssel kezdtem bele a jógázásba, és szent meggyőződésem volt, hogy ez így lesz ezután mindig.
Aztán anyává váltam. És nagyon nem így lett. De úgy érzem, hogy ez álmaim főszerepe. Napi szinten játszom el a szende naivától a gonosz boszorkán keresztül a kegyes nagyasszonyig a létező összes dráma, vígjáték, opera és operett főhősnőjét. Persze meglehetősen interaktív színház ez, és a rendező minden nap beteget jelent, így nekünk kell kitalálni, mi legyen a következő jelenet. De eddig még egyetlen egyszer sem voltam a sikeres kórházigazgató édesanya, és nem csak azért, mert nem az orvosin végeztem. Valójában már azt hatalmas sikernek könyvelem el, ha sikerül úrrá lenni a reggeli káoszon, és minden anyaholvan? kérdést helyesen megválaszolnom. (Nem mindig sikerül a megfelelő választ adni, így túl kell élni még egy akkurátus hisztirohamot is.)
Viszont amikor a gyerekeket sikerült intézményi keretek közé szorítani és visszaintegrálódni a dolgozó nők világába, akkor éreztem először lelkiismeret-furdalást. Mert hosszú évekkel ezelőtt elhagytam a barátomat. Kifogásom az volt. Ezer: jaj, fáradt vagyok! Jaj, mikor? Jaj, másnak bezzeg milyen könnyű! És (a kedvencem): nincs is mit felvennem!
Aztán hogyan, hogyan nem, lecsúszott egy kilométer a szülés utáni kinyúlt cicanaciban. Aztán még egy. Olyan szégyenteljes tempóban, hogy még elindítani is kellemetlen lett volna akár egy ingyenes futóalkalmazást is. Mert összeveszett velem. Mert haragudott rám, mert annyi közösen átélt emlék után csak úgy elhagytam. Nagyon sokáig kérette magát. Nagyon sokáig.
De egy esős vasárnap délelőtt megenyhült. A zenelejátszó véletlenül(?) egy jó kis kilencvenes évekbeli hip-hop számot dobott be, aztán sorra jöttek a legnagyobb amerikai gengszter-rapperek, és velük együtt a megtett kilométerek is.
A gyerekek pedig büszkén mondják, hogy „anyu fut”. Mert anya vagyok és futóbolond.
Kattints IDE, és olvasd el a pályázat legjobb írásait! (folyamatosan frissül)
Kapcsolódó cikkek
