Illusztráció: Getty
A különös öreg nő aznap este tűnt fel először az ablakom alatt, amikor Márkust csontrákkal diagnosztizálták. Soha nem volt még ennyire hosszú napom. A reggeli, a buszozás, meg a klinika várójában töltött percek mindegyike mintha behúzott kézifékkel csikorgott volna előre. Márkus izgatottan csicsergett, kisujja az enyémbe akasztva: vajon Eszter eljön a délutáni Halloween-partira? És ugye nem fog más zombikalóznak öltözni, és biztosan elég cukorkát vettem, hogy mindenkinek teli legyen a kosara? Legszívesebben rásikoltottam volna, hogy fogja már be, mert izgulok, és minden erőm kell ahhoz, hogy ne fulladjak meg a szorongástól. Eszter jönni fog, megírta az apukája. Nem fog más zombikalóznak öltözni, de ha mégis, akkor lehetsz te a kapitány. Annyi cukorkát vettem, hogy az egész lakásban bokáig gázolhattok benne. Megpilinckázom a kisujját, minden rendben lesz.
Az öreg nő a hálószoba ablak alatti lámpa fénykörében állt és felfelé nézett. Mintha engem nézne. Képzelődök, vagy tényleg lát engem? Hiszen éjfél van és minden lámpa eloltva. Az öreg nő rendületlenül bámul, vár. Jóganadrág és egy kinyúlt Quimby póló van rajta, csodálom, hogy nem fázik, 2 fok, ha lehet kinn. Furcsán ismerős az arca, lehet, hogy itt lakik az utcában? Mintha mosolyogna. Tétován felemelem a kezem – visszainteget. Tényleg mosolyog, kedvesen, de szomorúan. Méregbe gurulok. Pont nincs arra szükségem, hogy egy idegen azt nézze, hogy itt bőgök. Mi van, tárom szét a karjaimat értetlenül, és cseppet sem barátságosan. A nő kicsit félrebiccenti a fejét, barázdált arcáról nyugalom sugárzik, visszafogott mosolya csupa… szeretet? Azt hiszem, kezdek becsavarodni. Márkus szobája felől zajt hallok, odakapom a fejem, de csak az öntöttvas radiátor pattant egyet. Visszapillantok az utcára – az öreg nő eltűnt. A lámpa fényszoknyájában köd kavarog csupán, az utcán senki.
A doki lassan, együttérzőn magyarázta el a diagnózist. Márkust jobban érdekelte a matricás kosár, kategóriákba rendezte a matricákat, míg a felnőttek beszélgettek. Édes kisfiam, annyira türelmes. Nehezemre esik figyelni, a székbe szegez a pánik. Ez nem történik. Nem itt, nem velünk. Ez biztosan tévedés, mint mikor az öcsém törött bokájáról készült röntgenfelvételen egy egészséges csukló volt. Az én gyerekemnek növekedési fájdalmai vannak, ami teljesen normális egy fejlődésben lévő gyereknél, hiszen nyúlnak a csontjai. Csak azért csinálták meg ezt a tesztet, hogy ki lehessen zárni az 1% esélyt, hogy ez valami más. Ég a mellkasomban a levegő. Anyuka, jól van? Kér egy kis vizet? Jól, persze, mosolygok automatikusan. Nem, nem kérek vizet, soha többé nem kérek semmit, csak mondják azt, hogy ez tévedés volt.
A délutáni Halloween-parti remekül sikerül, a gyerekek zsibongva lebontják a lakást, én pedig úgy bájcsevegek a 2. bés szülőkkel, hogy kő dobog a torkomban. Márkus kialkuszik még egy csokit lefekvés előtt. Hagyom.
A következő évből 263 napot töltünk a kórházban. Az elején még hazajövünk a kezelések után, aztán már ott kell maradni. Felváltva alszunk benn nála az apjával. Ahogy esik be a selymes kis arca, úgy megyek össze én is.
Itt ülök megint az ablakban, lábam alatt egy nagy zsák halloween-dekoráció. Azt terveztem, hogy feldíszítem a kórtermet 31-én, és lehet megint zombikalóz, de hajnalban elment. Megint folynak a könnyeim, hang nélkül, mint az utóbbi évben minden este. Nem akartam, hogy hallja a sírást. A születése óta először nem szorongok – nincs miért. Ezt úgysem élem túl.
Egy folt jelenik meg az imbolygó vízfüggönyön, pislogok néhányat. Az öreg nő megint ott áll a lámpafényben, bokája körül ködfoszlányok. Ugyanaz a jóganadrág van rajta, a kinyúlt Quimby pólóval. Ajkán enyhe mosoly, szeme sarkából egy könnycsepp végiggurul egy barázdán. Kedves ráncai vannak, amilyeneket én is mindig akartam.
A ködből egy kislány lép a fénypászmába. Hétéves forma, hosszú, fonott varkocsokkal, holland módra, pont ahogy anyám is csinálta nekem iskolanapokon. A kislányon a Bakáts téri általános matrózgallérja. Pedig azt hittem, már a violinkulcsos nyakkendő megy. Az öreg nő a kislány felé fordul, kitárja a karját, a kislány pedig nekifutásból a Quimby-pólóba fúrja az arcát. Az öreg nő gyengéden megsimogatja a varkocsokat, arcát egy pillanatra a kislány feje búbjára dönti. A kislány kisujját az öreg nőébe akasztja, az pedig önfeledten megpilinckázza a vékony ropiujjat. Melegség önt el.
A régi óra kattan egyet a sarokban, odapillantok. Éjfél múlt egy perccel. Egy új nap kezdete.
Kattints IDE, és olvasd el a pályázat többi írását is!
Kapcsolódó cikkek
