Anya vagyok.
Gyermek vagyok.
Feleség vagyok.
Pszichológus vagyok.
Gazdi vagyok.
Boldog vagyok.
Szomorú vagyok.
ANYA vagyok.
Illusztráció: Getty
Legfrissebb szerepemet éppen három hónapja gyakorlom. Hiába ez a legújabb, a kisfiam születése pillanatától egyben ez lett a legfontosabb is. Még mindig meglep, hogy egy ilyen ici-pici kis ember, hogyan tud hirtelen ekkora darabot kanyarítani magának az ember szívéből, holott korábban sokszor úgy éreztem, hogy már teltház van benne, nem igazán jut már ott másnak már hely.
Tíz hét telt el. Inkább rohant. Azóta megállt az idő. Épphogy kezdtem belejönni az anyaságba. A kezdetek kihívásain sikeresen átlendültünk. Volt tejcsi, egyre többet aludtunk, egyre büszkébben veregettük magunkat vállon, hogy egy nehéz időszak letudva. Hálásak voltunk minden pillanatért, és örültünk annak, hogy elég önállóan megoldottuk a nehezebb pillanatokat is. Elkezdtünk terveket gyártani. Tudtuk, hogy hamarosan kinyílik a világ, és végre kalandozhatunk, utazhatunk, élményeket gyűjthetünk a picúrral, immáron hármasban.
Amikor éjszaka megcsörren a telefon az sosem jó jel. A férjem „karanténban” volt a másik szobában, lázasan, mi elkülönítve aludtunk a picivel, nehogy valamit elkapjon. Hallottam, ahogy valakivel sutyorog a csukott ajtó mögött. Én előtte nem tudtam valamiért elaludni, nem kaptam levegőt. Hiába tudtam, hogy most lenne rá lehetőségem, egyszerűen nem ment. A férjem annyit mondott miközben kilépett piros szemekkel a hálóból: „máris indulunk a picivel”. Akkor már rögtön éreztem, hogy azért nem tudtam elaludni, mert baj van.
Kérdőn meredtem rá, majd kimondta a két legszörnyűbb szót, amit egy gyermek hallhat: „Anyud meghalt”. Az nem lehet. Most beszéltem vele telefonon. Úton volt hazafelé vidékről, mert virágot tett az Édesanyja sírjára a születésnapján. Már csak harminc kilométerre volt, mikor elköszöntünk, hogy tudjak egy kicsit pihenni én is, amíg a baba alszik, mert tudtam, hogy én leszek fent vele egész éjszaka így, hogy a férjem beteg. „Kisodródott az autója a sínekre, és nem tudott időben kiszállni”.
Éreztem, ahogy alólam is kisodródik a talaj. Hallottam, ahogy ordítok, hogy ez nem lehet igaz, láttam, ahogy a földön fekszem kiabálva. A gyermeki szívemet, mintha kitépték volna a helyéről, ahogy tébolyultan üvöltöztem, míg az agyam átkapcsolt anya szerepbe. Tudtam, hogy oda kell mennünk, hátha van még, amit tehetünk, hátha nem igaz, hátha valaki felébreszt ebből a rémálomból. Láttam, ahogy a pszichotikus állapotban lévő nő bepakolja a pelenkázó táskát, meleg ruhát készít ki a picinek és letörli a könnyeit, amíg felöltözteti.
Szerencsére a kisfiam békésen aludt, mit sem sejtve, hogy a saját édesanyja épp abban nő fel igazán. Aztán odaértünk, kirohantam az autóból és minden pirosan és kéken villogott előttünk. Csak annyit tudtam mondani: „Az én Anyukám”. Azt mondták ne menjek oda, de tudtam, hogy ott kell lennem vele. Anyu két évvel ezelőtt vesztette el a saját Édesanyját, aki hosszú harcot vívott a betegséggel. Ő volt vele az utolsó pillanatokban, és még akkor megfogadtam, hogy ha egyszer eljön ez a pillanat, én is erős leszek. Sajnos túl korán jött el. Sajnos túl későn értem oda.
Egy utolsó kézfogás, majd többet nem látod. Nem látod azt a csodálatos nőt, akinek az életedet köszönheted. Aki minden ébren töltött pillanatában érted élt, onnantól, hogy te megszülettél. Ezt épp most értettem meg igazán, mióta én is Anya lettem. Épp készültem neki elmondani, hogy mennyire másképp tekintek rá én is azóta, és mennyivel jobban értem, hogy mit miért tett. De már nem volt rá lehetőségem. A tavasz első napjához képest jeges volt az éjszaka. A keze pedig hideg volt, pedig utált fázni.
Onnantól valami átkapcsolt bennem. Azt hiszem azzal a kézfogással nőttem fel igazán. Ettől a perctől már inkább Anya vagyok, mint gyermek. A hazafelé úton már nem voltam tébolyult és nem vártam a csodát. Azt a gyermekek várjak. Arról beszéltem a férjemnek, hogy mire figyeljen velem kapcsolatban a következő időszakban és megnyugtattam, hogy nem lesz gond, ha itthon leszek a picivel. Megkértem, hogy keressen nekem pszichológust. Azt gondolná az ember, ha te is az vagy, könnyebb egy traumát feldolgozni, de könnyebb sosem lesz, csak esetleg jobban érted mi történik benned.
Azóta megállt az idő. Újra küzdéssé vált a szoptatás. Amikor aludhattam volna, mert a pici is aludt, akkor jöttek azok a gondolatok, amikre napközben nem tudtam gondolni. Ilyenkor tudtam csak átadni magam a fájdalomnak, napközben erősnek kellett maradnom miatta. Mint egy fordított szuperhős, aki világosban megküzd bármivel, megvédi a gyermekét, és csak éjszaka tudja levenni a köpenyét egy kis időre. Nem látja más, ahogy sírok, csak a kiskutyám, aki ilyenkor az ölembe bújva próbál vigasztalni és a könnyeimet letörölni.
Vannak jobb pillanatok, aztán néha mélyre zuhanok, amikor sötét van. A nyaralás tervezését most a temetés szervezése vette át. Legalább figyelek arra, hogy egyek és igyak, mert nem csak magam miatt teszem, hanem miatta is. Megfogadtam, hogy bármilyen küzdelmes is lesz, újra lesz majd rendesen tejcsi, és vissza fogunk állni a rutinhoz. Ő nem láthatja kárát az én fájdalmamnak. Figyelni fogok magamra, meg fogom gyógyítani a testemet és a lelkemet is, amennyire ez csak lehetséges. Ő nem élheti ezt át. Ő nem kapja meg örökségként az én traumámat.
Anyák napján láttam napvilágot. Most lesz az első anyák napja, hogy én is anya vagyok, most lesz az első anyák napja, amit nem tölthetek együtt a saját Édesanyámmal. Egyik éjszaka szoptatni próbáltam, miközben ekörül cikáztak a gondolataim, a kisfiam pedig egyre csak sírt. Pedig már azt éreztem, hogy végre lesz tejcsi. Azon kaptam magam, hogy azt suttogom neki: „a mi családunk küzd”. Igazából nem tudom, hogy neki mondtam vagy inkább magamnak, és azt sem, hogy percekig ültünk ott vagy órákig, de nem adtuk fel. Végül jóllakottan szenderedett el az ölemben.
A mi családunk küzd. Számtalan dolgot tanított nekem édesanyám életem eddigi harminc éve alatt, de az egyik legfontosabb talán az volt, hogy ne adjam fel. „Mindenre képes vagy, ha eléggé akarod és dolgozol érte”. Jó lett volna időben elmondani neki, mennyire hálás vagyok ezért az elültetett gondolatért. Többet nem várok azzal, hogy kimondjam a fontos dolgokat. Az ő kitartása tovább él bennünk, és remélem, hogy ez őt is melegséggel tölti el, és már soha többet nem fog fázni.
Kattints IDE, és olvasd el a pályázat legjobb írásait! (folyamatosan frissül)
Kapcsolódó cikkek
