Illusztráció: Getty
Solyának élénk fantáziája volt. Ült a buszmegállóban a padon, és elképzelte, hogy az a néni, aki épp most kapaszkodik fel, valójában nem jóságos öreganyó, hanem boszorka, akinek a szatyrában nem a vasárnapi rántott húshoz való prézli és karaj lapul, hanem a piacon feketén beszerzett összetevők a titkos főzethez. Azt is elképzelte, hogy a buszsofőr egyszer csak felhagy a busz vezetésével, menet közben feláll, és hátramegy ahhoz a csinos harmincashoz, akit hetek óta a visszapillantó tükörből bámul. Solya kifigyelte, hogy a sofőr arca elpirul, mikor meglátja a buszmegállóban várakozó nőt. Elábrándozott azon, ha ő lenne a nő, vajon mivel tudná ez a tagbaszakadt, szőrös, marcona alak felhívni magára a figyelmét. Talán egy tömegbaleset. Igen, ez az. Egy tömegbaleset, amiben a sofőr őt menti meg. Az egyetlen túlélőt. Azt, hogy a sofőr okozza a balesetet, nem tartotta jó ötletnek, mert a túl élénk fantáziájának köszönhetően napok óta rettegett, hogy a sofőr tényleg feláll, odamegy a nőhöz, és a busz szabadon fut le a hegyről, senki nem nyomja a féket, és beleszaladnak a főtér templomába, és csak a nő és a sofőr éli túl, hogy megvalósuljon az igaz szerelem, amit elképzelt nekik. De ehhez neki a saját történetében meg kellett volna halnia, amit azért nem szívesen képzelt el.
A buszra néha felszállt terhes kismama, rágózó kamasz, veszekedő szerelmespár, büdös hajléktalan, nagypapaillatú, frissen borotvált férfi és babakocsit rángató, ideges anya is. Solya képzelete nem csak mások életének forgatókönyvét írta át, de a sajátjában is előreszaladt, kihagyta a tartalomjegyzéket, átlépett a már megélt éveken, és összerakta a város összes kismamájából a saját történetét, a város összes kisbabájából a saját leendő gyerekét, a helyet és az időt, amikor felszáll majd egy buszra, és belekacsint egy copfos csitri szemébe, aki átveszi a képzeletgyár helyét a leghátsó sorban az ablak melletti ülésen. Az fontos, hogy a fruska feje az üvegnek dőljön, mintha kifelé nézne az elsuhanó házakra, és úgy lásson mindenkit, hogy senki ne vegye észre, hogy figyeli. De ő majd észre fogja venni későbbi önmagát, és leplezetlen szemekkel belemerül majd abba a gyerekszembe, hogy lássa előre a saját jövőjét, hátha tényleg úgy alakul.
És amikor évekkel később Solya a babakocsiját tolva felkapaszkodott a buszra, kereste a copfos, kíváncsi szemeket, de nem talált, csak okostelefonba bújó arcokat, váratlanul emlékezni kezdett. Nem fantáziált, nem merült el a képzeletében, mert annyi tapasztalás gyűlt össze odabent, hogy már nem kellett ismeretlen életeket elképzelnie.
Leült az ismerős helyre, és nézte a nőket. Tudta, hogy nem mindenki lesz anya, aki szeretne, hiába vágynak rá sokan. És azt is tudta, hogy egy megszületni várt gyerek sokszor meg sem érkezik. Vagy meghalhat a születése közben, a születése után az intenzíven, ahol ő is hallotta már anyák keserves gyászát. Nem kellett elképzelnie, hogy valaki rejtett kórtól szenved, mert a barátjának a gyermeke halt meg pár éve otthon a nappaliban. A szőnyeget, ami a fekvő kisgyerek nyomát őrzi, nem tudták kidobni. De rá sem léptek többet. Nem kell fantáziálnia rémisztő balesetekről és összeesküvésekről, mert ismerte az anyát, aki alig egy hét alatt veszítette el hirtelen megbetegedő kamasz gyerekét, és a másikat, akit az elmúlás pallosa fenyeget minden nap. Már úgy érezte, nem kell semmit elképzelnie, mert az Élet nagybetűvel írja helyette a életet. Egyedül Istent bízza a fantáziájára.
Solya nézte a buszablakon át az eget, a felhőket, és elképzelte a sok kis gyerekangyalt az égen. Odaképzelte Azt, aki adja-veszi a sorsokat kedve szerint, az emberi képzelet határait felszakító utakon járva. Akinek minden anya keservesen próbál megbocsátani. Nézte a gyerekeit. Eszébe jutott az a naiv gondolata, hogy anyaként majd a legnehezebb az lesz, hogy hogyan illessze össze magában az anyaságot, a nőséget, a háziasszonyságot, a karriert. Hogy valósítsa meg önmagát, és hogyan legyen énideje, mit csináljon az anyósával, hát még az anyjával. Zűrzavaros képzeletében sok karú sívaként látta magát, egyikkel mosogatott, másikkal popsit törölt, harmadikkal a neten böngészett, míg a negyedik lakkozta az ötödik körmét. Amióta az élet kicsikarta, hogy megérkezzen a valóságba, már nem így képzeli el magát. Nem tudta elképzelni mások fájdalmát, de fel tudta idézni a sírást, tudott a kétségbeesésről, és látta a láthatatlan fonalat, ami ezeket a szíveket összekötötte a két világon át, ami egyszerre adta és vette el az energiát.
Nem, azóta nem sok karú síva. Mindössze két tenyere van, az is egymásnak szorul, legyen az hiszti, kiskamasz-veszekedés vagy napok óta tartó, lakásban töltött idő egy esős nyaraláson. Már látja, hogy a legnehezebb anyai feladat az, hogy imádkozni tudjunk akkor is az elképzelhetetlen Istenhez, amikor helyettünk ő neveli a gyerekünket odaát. Mert az ima remény. A mindenek ellenére kitartó anyai makacsság, ami kell ahhoz, hogy vállalkozni tudjunk erre az emberfeletti feladatra. Mert az ember feletti rész nem a mi dolgunk. Solya már nem képzeli azt, hogy minden rajta, és az álmain múlik. Már tudja, hogy nem így van. Tudja, hogy mennyi idő alatt fő meg a húsleves, és azt is, hogy milyen gyógyszert kell adni harmincnyolc-egész-öt felett. Tudja, hogy anya, nő és minden lehet ő egy személyben. Egyedül Isten nem. Ezért bármilyen nehéz is, képesnek kell lennie megmaradni az imádságban. Minden más igazából csak játék, és hogy meddig tarthat ez a nagy, közös társas – nem ő dönti el.
Kattints IDE, és olvasd el a pályázat legjobb írásait!
Kapcsolódó cikkek
