Boldog születésnapot, anya!
Ma lennél nyolcvan, és már tizenöt éve nem tudlak megölelni, amikor ezt mondom. Még mindig sírok, ha csak szóba kerülsz, nem értem, miért nem csitul a gyász, és nem tudom, a felnőtt nőnek hiányzol-e, vagy a bennem élő kislány sír a mamája után.
Sosem kaptam belőled eleget. Nem vettél fel, ha sírtam babakoromban – nem szívtelenségből, felvilágosult nő voltál, ezt tanította a szakirodalom, mint akkoriban minden anyának. Mi vagyunk a Spock-generáció, akiknek az az első tapasztalatunk a világról, hogy fölöslegesen sírunk, nem figyel ránk senki. És befogjuk a szánkat.
Tudod, hogy én Rékát féléves koráig nem tettem le? Rám volt kötve vagy az apjára, akár fürdeni mentem, akár vécére, mellette aludtam félmeztelenül, rajta is csak pelenka, hogy szorosan összeérjen a bőrünk. Régen azt mondták, ha féléves kora előtt leteszik a gyereket, váltott gyerek lesz belőle; elviszik a tündérek, helyükbe rakják a magukét.
Vajon én is váltott gyerek vagyok igazából, anya?
Most már azt is tudom, mennyire nem lett volna szabad nagyira bíznod engem hároméves koromban. Szerettem nagyit, és értem, hogy dolgoznod kellett, részletet fizetni a panellakás után, de Rékát spaklival se lehetett rólam levakarni egész ovis korában, és ez lett volna a normális, nem az, hogy csak hétvégente látlak, anya! Nem tudtam elmagyarázni akkor, mennyire szükségem lett volna rád, azzal tudtam csak jóvátenni, amit az én kislány-énem elszenvedett, hogy én elérhető vagyok Réka számára.
De rohadt nehéz volt, és nehéz máig válaszkésznek lenni, rendelkezésre állni. Neked is az lehetett két kisgyerekkel, akik folyton összevesznek rajtad, te meg csak hátrálsz előlük, hátráltál előlünk, hogy legyen önálló életed, saját felnőtt világod, de annyira akartál jó anya lenni, hogy magadnak se vallottad be, mennyire eleged van belőlünk, mennyire eleged van a saját anyaságodból.
Szóba se jöhetett, hogy ne legyen gyereked, és nem vagy jó magyar anya, rajtad bukik el a népszaporulat, ha nem szülsz még egyet, hát lettünk neked ketten is, pedig ha szóba állsz a saját lelkeddel, talán egyáltalán nem lettünk volna. Egyikünk sem.
Sose mondtad, hogy terhedre vagyunk, mégis éreztem, hogy menekülsz előlem, én meg futok utánad, és bármikor elveszíthetlek.
A szerelmeimbe is egy kislány ragaszkodásával kapaszkodtam. Amikor Máté azt mondta, hogy el akar költözni, nem dühös lettem, nem higgadtan tárgyaltam, nem nőként visszahódítani próbáltam, csak ültem a sarokban, és vinnyogva sírtam, magam sem értettem, ki vinnyog bennem, és mit sirat. Aztán egyszer, sokadik éjszakai felkeléskor a párnámat ölelve elindultam kifelé a szobából. Réka, aki alig tudott még beszélni, azt kérdezte: „Hová mész, anya?” Azt feleltem félig öntudatlanul: „Mindegy, ahol hagynak aludni!” Réka a sarokba bújva kezdett sírni, moccanni sem mert, és akkor hirtelen én voltam ő, és az én mamám akart elhagyni engem. És megértettem azt is, miért nem feleségként reagáltam Máté szavaira, hanem kisgyerekként.
Hiába voltál jó anyám, elhagyott gyerek voltam.
Tudom, hogy néha menekültél volna, ha lett volna hova, anya. És nem haragszom érte, én is azt érzem néha, hogy nem élem túl, hogy élve fal fel a gyerekem, akinek soha nem elég belőlem.
Neked nehezebb volt. Ahhoz képest, amit szülés közben átéltél, csodállak, hogy képes voltál kötődni hozzánk. Az első szülésedkor, mikor Riát hoztad a világra, maga a nagy Hirschler doktor ensaját kezével pofozott fel, amiért fájdalmadban kiáltoztál. Magadat gúnyoltad ki utána, hogy hisztiztél, ő meg „egy atyai legyintéssel magadhoz térített”. Talán mert elviselhetetlen lett volna szembesülni azzal, hogy megalázott. Mikor először elmentem az emléktábla alatt, ami a nevét viseli egy házfalon, legszívesebben üvöltve káromkodtam volna az utca közepén, legszívesebben ensaját kezemmel ástam volna ki a doktor urat a sírjából, hogy én pofozhassam fel.
Neked nincs sehol emléktáblád, anya.
A második orvosod ehhez képest olyan emberséges volt, hogy hálából róla neveztél el, mert hagyott sétálni vajúdás közben, mert engedte, hogy apa addig ott legyen veled, aztán jöhetett a szülőszoba, az oxitocin és a húsz nővérképzős tizenéves, akiket beterelt nézőnek – te pedig fegyelmezted magad, mukkanni se mertél, nehogy megijeszd a kislányokat. Én már nem tudtam elmondani neked, hogy a szülésnek nem ilyennek kéne lennie. Nem tudtam megosztani veled azt a másik utat, amit végigjártam. Talán el kellett, hogy veszítselek hozzá, hogy rá merjek lépni. „Ha egy nő nem érzi magát istennőnek a szülés alatt, akkor azzal rosszul bánnak” – mondta egyszer egy bába, és akkor eldöntöttem, ha valaha szülök, ő legyen ott.
Nem akartam gyereket. Hiába akartál te unokát. „Mit rontottam el, hogy nem akarsz szülni?” – kérdezted többször is, és mennyire dühös voltam rád a bűntudatkeltő, melodramatikus, pátoszos költői kérdés miatt! Mert nem lehet unokát szülni, csak gyereket. És nem lehet más okból gyereket szülni, mint abból a vágyból, hogy ezt a szeretett világot valakivel megosszuk.
Nem volt válaszom, miért nem akartam anya lenni, miért nem volt bennem vágy. De őszintén nem tudom, benned volt-e. És azt sem, hogy nagyiban vagy a dédanyámban, a többi felmenőmben volt-e.
Nekem válaszom nem volt. Nekik, nektek választási lehetőségetek.
Te jó anya voltál a tőled telhető legjobb módon. Amennyire képes voltál az lenni. Amikor Ria a fejedre olvasta, mi mindent követtél el ellenünk szülőként, sírva kiabáltad: „És én kit vádoljak? A háborút? Azt, hogy nem volt apám?”
Nagyi a háborúban szült a csendes, fekete-fehérbe öltözött diakonisszák között. Másfél én múlva már özvegy volt – veled meg a pár hónapos húgoddal a karján. Te tisztán emlékeztél, hogy anyád sírva ül a haldokló apáddal az egyik szobában, te meg a másikban a látogatóba érkezett vendégeket szórakoztatod, aztán megfogadod, hogy egész életedben jó kislány leszel, és nem leszel terhére az anyukádnak, hogy ne sírjon.
Jó kislány voltál, nem volt terhére senkinek, a halálod napján is könyörögnöm kellett, hogy ne fegyelmezd magad, merj gyengének lenni legalább most. Büszke voltál, erénynek hitted ezt a büszkeséget, és haragudtál rám, ha kimutattam a sebezhetőségemet. Nem haragszom érte, neked ez volt a túlélés az ötvenes években az agyonterhelt özvegy anyukád mellett, de én megtehettem, hogy együttérző legyek magammal. Kérlek, ne haragudj, hogy nekem a büszkeség nem erény, hanem gyengeség, és a sebezhetőség az erő.
Te mindig erősnek és jókedvűnek mutattad magad gyerekként és anyaként is. Ötéves koromig nem láttalak sírni. Akkor egy letaglózó gyászban nem törődtél velem, csak zokogtál, én pedig rémülten néztelek, és nem mertem hozzád szólni. Épp ezért akartam, hogy Réka lásson engem sírni, haragudni, át akartam élni és megnevezni előtte is az érzéseimet, hogy ne töltse el rettegéssel egy félő, síró vagy dühös anya.
Réka azt is tudja, hogy én nem akartam őt. „Véletlen” gyerek, aki magával hozza magzatkorából a rettegésemet. Elmentem egy bábához akkor. Ahhoz, aki először engedett be apákat a szülőszobára. Elmondtam neki, mennyire félek a szüléstől, az anyaságtól. Azt válaszolta, rengeteg nő van ezzel így, csak nem is tudják, mi a bajuk, aztán egyszer csak elakad a szülés, és nálam már fél siker, hogy félni merek.
Nehéz volt. Terhesnek lenni, szülni, szoptatni, felkelni éjszakánként. De működtek bennem a kicsikori emlékek, a te gondoskodásod. Néha a te hangodat hallom, ahogy Rékához szólok. Emlékszem, hogy köhögök álmomban, és mire felébredek, ott ülsz egy bögre hársfateával. A te gyöngédséged mozdul bennem, ha az én lányom beteg. A te mozdulataiddal ölelem magamhoz, simogatom meg, és borzasztóan fáj, anya, hogy nem ismeritek egymást ebben a világban. Hogy neki a nagymama csak az anyósom, Máté anyukája, és te csak történetekből és fényképekből állsz, de nincs tested számára, nincs illatod, nincs hangod. Mesélek neki nagyiról is, idézlek téged és őt, adom tovább a családi hagyományainkat, tanítom mindarra, amit a sejtek szintjén öntudatlanul úgyis magába szívott,
amikor petesejtként az én magzati méhemben már félig ő is ott volt benned.
Nem mentettem meg az életedet, anya. Amikor májdonornak jelentkeztem, az orvosod leintett: „Hagyja, magának még szülni kell, majd lesz donorszerv máshonnan.” Nem lett. Éreztem. Csak gyáva voltam ellenkezni. Féltem a műtéttől, elhallgatott bennem a gyanakvás, pedig tudtam, hogy nem is akarok szülni. Gyerek akartam maradni, a te gyereked! Nem akartam felnőni, nem akartam anya lenni. És mégis felnőtt lettem, mert elveszítettelek. És anya lettem. De nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy élhetnél még, lehetne Réka az agyonkényeztetett unokád, hagyhatnál benne olyan emléket, amit képekkel és történetekkel én nem tudok belevésni.
Azt szeretném, hogy te gyere elém, anya, mikor meghalok. És menjünk együtt Réka elé, ha eljön az ő ideje. És hárman majd az én unokám elé. Én vajon láthatom az unokámat ezen a világon, anya?
A Gyerekszoba.hu novellapályázatának oldala, a legjobb írások IDE KATTINTVA érhetők el.
Kapcsolódó cikkek
