Karácsonykor úgy gondoltuk, a fiunkat sok kisebb ajándék helyett egy nagy LEGO-val lepjük meg, a téli szünetben úgyis lesz ideje összerakni. Örült is neki, csakhogy jöttek az ünnepek és ezzel együtt a családlátogatások, és úgy tűnik, túl sok rokonom figyelt, amikor a nyár folyamán elejtettük a „Boldizsár szeret legózni” megjegyzést. Írd és mondd: a karácsonyi utazásaink végeztével összesen öt doboz új LEGO várt itthon összerakásra.
A gyerek arcán ugyan láttuk az örömöt, a feleségem arckifejezésén mégis azonnal kiszúrtam a „Hová fogjuk tenni ezt a sok vackot?” érzést, és mélyen együtt tudtam érezni vele. Ha az ember nem egy kiskastély méretű helyen él és van legalább egy gyereke, jó eséllyel előbb-utóbb azon kapja majd magát, hogy az életét elárasztották a játékok. A mi kezünkből az irányítás már rég kicsúszott, Marie Condo pedig a házunk ajtaján belépve valószínűleg azonnal sikítófrászt kapna.
Elveszve a játékok között
Névnapok, születésnapok, húsvét, karácsony, munkautak utáni hazaérkezés: mind olyan alkalmak, amikor a gyerekeink már előre várják, hogy kapjanak valamilyen játékot. Egyáltalán nem tartozunk az ultrakényeztetős szülők közé, de ha az ember nem hagyja ott a fél fizetését játékboltokban, sőt kimondottan visszafogja magát, az otthoni játékkészlet dinamikus növekedése így sem maradhat el.
Ha mi nem veszünk játékokat, akkor vesznek a nagymamák, a nagynéni, a tágabb rokonság vagy az épp minket meglátogató barátok („Nem akartunk üres kézzel jönni a gyerkőcökhöz…”), sőt ma reggel még az iskolai felkészítő tornán is egy kis eszkimófigurát és egy focis kártyát kapott a fiam ajándékba, az ő nagy örömére, és az én kis bánatomra. És akkor a Kinder tojásokban található játékokról vagy a boltok akcióinál osztogatott kis figurákról (stickies… még visszagondolni is szörnyű) még nem is beszéltem, amikkel már tényleg nem tudunk mást kezdeni azon kívül, hogy cipősdobozokban gyűjtjük össze őket, hogy ne legyen teli velük az otthonunk minden négyzetcentimétere.
A gyerekeink négy- és hatévesek, és ez az a korszak, amikor szinte csak a játékoknak tudnak igazán örülni. Ez egyrészt megkönnyíti az ajándékozást a rokonoknak/ismerősöknek, másrészt garantálja a játékfolyam kiapadhatatlan áramlását és az ebből fakadó játékkáoszt az otthonunkban. Hiába vesz nekik az ember egy szép új cipőt vagy egy menő új kabátot, azok nem számítanak igazi ajándéknak, ugyanis nem lehet velük játszani. A lányom például két éven át kizárólag plüssfigurákat kért ajándékba, melynek eredményeként gyakorlatilag bármikor nyithatnánk idehaza egy plüssállatkertet.
Az igazi Toy Story
Magyarországi statisztika erről valószínűleg nem létezik, de egy amerikai felmérés szerint mire egy gyerek Amerikában eléri a 13 éves kort, 117 különféle játékot (biztosan nem számolták az üveggolyókat, stickieseket és Kinder-figurákat…) birtokol, ám ezekből mindössze 10-zel játszik rendszeresen. Tízből hat szülőt kimondottan idegesít az odahaza felhalmozott rengeteg játék, ráadásul ezeknek a nagy része előbb-utóbb biztosan a szemétben köt ki. Az amerikai családok 75%-a évi 3-14 játéktól szokott megszabadulni. Ráadásul tanulmányok azt is kimutatták, hogy a túl sok játék gátolhatja a gyermekek kognitív és idegrendszeri fejlődését.
Hogy végül is van-e remény a tisztulásra, és milyen technikákkal lehet csökkenteni a káoszt, megtudhatod a CIKK FOLYTATÁSÁRA kattintva.