„Látod fiam, régen a gyerekeket nem szórakoztatták, hanem ők maguk oldották meg nemcsak a játékot, hanem a hétköznapjaikat is – közben meg a szülők lazán élték az életüket.” Ezt magyarázom sokszor a gyereknek, miközben az 50-es, 60-as, 70-es, 80-as és 90-es évek ifjúsági filmklasszikusait nézzük együtt. A nyári szünet remek alkalom arra, hogy kicsit nosztalgiázzunk a családi mozidélutánokon – de persze nem gondolkodás nélkül. Mert miközben újra látjuk a kedvenceinket, a gyerekünk mellett ülve egészen más kérdések merülnek fel. Az alábbi filmek nemcsak szórakoztatnak, hanem kiváló beszélgetésindítók is – önállóságról, nevelésről, nemi szerepekről, szabadságról és arról, hogyan változott meg a világ… vagy mennyire nem.
Volt élet a mobilteló előtt – A két Lotti (1957)
Erich Kästner regényének első filmes feldolgozása. A könyvet szinte mindenki ismeri – vagy legalábbis sejti, hogy egyszer valahol, másodikos korában valaki biztosan olvasott fel számára részleteket a műből. A történet ma is működik: két ikerlány, akik nem tudtak egymás létezéséről, véletlenül találkoznak egy táborban, és titokban szerepet cserélnek, hogy újra összehozzák válófélben lévő szüleiket (mert a család akkor teljes, ha együtt van, ugye).
De ami igazán mellbevágó: milyen udvariasak ezek a gyerekek! Köszönnek, segítenek, zongoráznak, főznek, takarítanak, vásárolnak. És nem „kísérleteznek a határokkal”, hanem inkább letörlik az asztalt. A szülők meg? Válnak, szépen, kulturáltan, de a gyerekek szempontjait legfeljebb véletlenül veszik figyelembe. Mai szemmel szinte dokumentumfilm: hogyan nézett ki az 1950-es évek klasszikus nevelése, milyen volt az élet képernyő, tablet és „nem vagy az anyám” típusú kamaszos kirohanások nélkül. Néha szigorú, néha szívet melengető – de mindenképp elgondolkodtató.
Léteznek újabb feldolgozások (például a 2007-es magyar tévéfilm vagy a Lindsay Lohan-féle The Parent Trap), de az eredeti, 1957-es német verzió az igazi párosítás a könyv mellé. Közös olvasás után közös filmnézés, majd egy kis beszélgetés – és a gyerek utána magától kéri, hadd főzzön valamit.
Szőrme, szexizmus, szivarfüst – 101 kiskutya (1961)
A Disney-klasszikus, amit generációk imádtak, ma is kedves mese a hűségről, bátorságról – meg a szőrmebundák ipari hasznosításáról. Szörnyella De Frász ugyanis nyíltan kiskutyákból akar kabátot varrni, és ez akkoriban (társadalmi szinten legalábbis) még nem verte ki a biztosítékot. Ahogy az sem, hogy mindenki lazán cigizik a lakásban.
És ha már anakronizmus: Roger, az álmodozó zeneszerző alig keres pénzt, Anita mégis otthon ül – nem kisgyerek, hanem a társadalmi norma miatt. Van házvezetőnőjük is, tehát nem világos, pontosan mivel is tölti a napjait. A kutyák szintén a régi rend szerint élnek: Pongó dönt, Perdita követ. A film egyetlen női vezetője a sátáni Szörnyella – vagyis az, aki a legkevésbé alkalmas példaképnek.
És ott van még a nagy kérdés: hogyan lett hirtelen százegy kutya? Ivartalanításról szó sem esik, a kutyusok csak szaporodnak, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna – mintha nem lenne sem felelősség, sem állategészségügy, sem túltenyésztés. Mai szemmel nézve ez legalább annyira fura, mint a szőrmemozi vagy a pipafüst.
Továbbra is szerethető mese, de érdemes utána beszélgetni róla: mit jelent ma felelős állattartónak, szülőnek vagy nőnek lenni – és mi minden változott azóta, hogy Szörnyella alakja cigarettafüstből materializálódott előttünk.
Unokatestvérek, messziről – Jákob rabbi kalandjai (1973)
A francia filmgyártás egyik legőrültebb gyöngyszeme Louis de Funès főszereplésével, amelyről nehéz eldönteni, hogy burleszk vagy kultúrtörténeti tanmese – valószínűleg mindkettő. A történetben egy hisztérikus, bigott, rasszista, xenofób, antiszemita, iszlamofób üzletember (de Funès) keveredik abszurd kalamajkába: rabbinak öltözik, arab forradalmárt bújtat, zsidó sofőrrel menekül, miközben a fél francia elit a lánya esküvőjére készül – lehetőleg szerelem nélkül, de jó családi háttérrel.
A poénok repkednek, de mai szemmel bizony akadnak benne vállalhatatlan húzások is: blackface rögtön az elején, túlrajzolt sztereotípiák, szinte mindenkit parodizáló tónus. Ugyanakkor épp ezért izgalmas beszélgetést nyit a gyerekkel arról, min nevettek régen – és min nem illik nevetni ma. A sok, mára rasszista poén mellett van egy megható pillanat is: amikor a zsidó sofőr megmenti a muszlim tábornokot, az ostoba de Funés rákérdez, nem rokonok-e, hogy ekkora az összhang. Ők erre egymás szemébe néznek, és kimondják: „Unokatestvérek. Messziről.” Ennél szebben kevés film mondta még ki, hogy a sivatag népei bizony testvérek, a humor pedig olykor bölcsebb, mint a politika.
Tizenkét éven felülieknek ajánlott, és akkor a legjobb, ha együtt nézzük – és utána együtt beszélgetünk róla.
Körfolyosó, konyhaszekrény, kertvárosi álom – Szeleburdi család (1981)
Szeleburdi_család – foto: imdb
Egy szűkös belvárosi bérlakás, egy középosztálybeli család, három gyerek, egy kertes házról szövögetett álom – és persze a realitás, hogy „nincs pénz”. A filmben a gyerekek kulcsosak, a szülők fáradtak, a szomszédok beleszólnak az életükbe, de ez senkinek nem tűnik különösnek. Akkoriban ez volt a default beállítás.
A gyerekek önállóan közlekednek, vásárolnak, ügyeket intéznek, néha az iskolát is kihagyják, mert a felnőttek egyszerűen mással vannak elfoglalva – például a lakáscserével, amiből talán végre lesz egy kert is. Az apa művészlélek, a problémákon átlendül egy félmosollyal, az anya realista, de rendre háttérbe szorul. Ma már mindkettejük karaktere finom ráncfelvarrásért kiáltana.
A filmben még nem léteznek hitelek, családtámogatások, sem „gyermekközpontú megoldások” – a lakhatás és a családi dinamika egyszerűen adott. És mégis: a történet ismerős és emberi. Jó nézni, és közben jó rácsodálkozni, mennyit változott a világ – és mennyi mindenben nem annyit, mint hinnénk.
Amikor felnőttebb a gyerek, mint az anyja – Kipurcant a bébicsősz, anyának egy szót se! (1991)
Kipurcant a bébicsősz
Gyerekkorom bűbájos coming of age-filmje ma már remake változatban is elérhető az egyik népszerű streaming platformon, de mi a gyerekkel az eredeti verziót akartuk megnézni. Ez pedig így, ebből a távolságból természetesen őrületes kultúrsokk volt: milyen anya hagyja ott vakáció idején az öt kiskorú csemetéjét, és ki fogad olyan bébiszittert három hónapra, aki előtte soha egy percet sem töltött a gyerekeivel??! És hogy úszhatja meg a szitter, hogy soha nem beszél a távol lévő anyával, mindig a gyerekek közvetítenek helyette? Hiába, lehet abban valami, hogy annak idején nem a gyerekek körül forgott a családok élete…
Azt persze már harmincnégy éve is érzékeltem, hogy nem dokumentumfilmet látok, elvégre a ravatal nem utcai inkubátorként működik, amiben egyszer csak ismeretlen hullát helyeznek el, majd szó nélkül eltemetik… de az csak 2025-ben tűnt fel, milyen abszurd, hogy a tizenhét évesek rengeteget és legálisan cigiznek, akár irodában és lakásban is, és egy kis „homo-viccelődés” teljesen természetes volt akkoriban. A történet ugyanakkor lélekemelő: a tiszta szívű, szorgalmas és kreatív főhős végül nemcsak elnyeri méltó jutalmát az irigységgel és gonoszsággal szemben, de az is kiderül, hogy még a sört sörrel vedelő tizenöt éves rockerfiú is érettebb személyiség, mint amilyen a gyerekeit magára hagyó édesanya valaha is volt.
Bevállaljátok?
A gyerekkori filmélményeink nemcsak nosztalgikus emlékek – valójában kultúrtörténeti lenyomatok is. Megmutatják, hogyan gondolkodtak gyerekekről, családról, szerelemről, felelősségről egy-egy korszakban. És bár a világ közben sokat változott – sok tekintetben talán több lett a reflexió, a figyelem, a tudatosság –, a gyerekek alapélményei meglepően ismerősek maradtak. Újranézni ezeket a filmeket nemcsak nosztalgia: lehetőség is egyben arra, hogy közösen emlékezzünk, kérdezzünk, vitázzunk, gondolatokat ébresszünk. És talán egy kicsit jobban megértsük egymást – gyerek és felnőtt, régi világ és új között.
Kapcsolódó cikkek
