„Az Édes Szabadság a küldetését egy nehéz helyzet leküzdésével kezdte”- olvasható a blogod bemutatkozó oldalán. Kérlek, oszd meg velünk, milyen változás állt be az életedben 2015-ben.
Nyár elejére vártuk kisfiam érkezését, de sajnos sokkal hamarabb, áprilisban kellett megszületnie, mert 29 hetes kismamaként daganatos betegnek diagnosztizáltak. Kisfiam szerencsére egészségesen született és rendben van vele azóta is minden, hála az égnek. Egy héttel a születése után megkezdték a kemoterápiás kezelésemet.
A diagnózisodat követően ti is elkezdtetek gyakorlati kapaszkodók, segítség után kutatni. Írtad, hogy nem javasasszonyok és csodamódszerek hitegetésére, hanem valós, biztonságot adó segítő kézre volt szükséged. Kitől, kiknél sikerült segítséget kapnod a küldetésedhez?
Először is találtam Debrecenben egy egyesületet, a Holnapom Egyesületet, pontosabban a vezetőjét, aki szintén érintett volt korábban, és rengeteg gyakorlati információval látott el. Többek között azzal, hogy onkopszichológus segítségét is igénybe vehetem a Klinikán. Elkezdődött egy szoros együttműködés közöttünk, ami a mai napig tart, bár már nem kell olyan intenzív támogatás, mint az elején. Megtanítottak egy csomó mindenre az elmúlt 2 évben, hogyan tudom kézben tartani a saját lelki életem, persze segítséget bármikor adnak, ha kérek. Rengeteget változtam, ami szintén a lelki gyógyulásomat támogatja.
A blogodat olvasva feltűnt, hogy milyen fontos szerepet játszott a gyógyulásodban a Simonton-terápia. Mit kaptál ettől a terápiától? Miben segített neked?
Ez a képzelet erejére építő, konkrétan daganatos betegeknek kialakított gyógyító terápia. Én a képzelgésben és különböző filmek lejátszásában az agyamban mindig is jó voltam, így közel éreztem magamhoz ezt a fajta relaxációt. De a Simonton sokkal több annál, hogy elképzelem a fehérvérsejtjeimet, ahogyan végeznek a daganatos sejtekkel.
Ezen kívül olyan, a mindennapi életben hasznosítható technikákat tanít meg, melyekkel az életemet tudatosabbá, probléma mentesebbé tehetem, könnyedebben, boldogabban élhetem. Sorba vesszük, például, hogy egy rossz, berögzött szokást hogyan változtassak meg, hogyan érvényesítsem akaratomat, hogyan oldjak fel régi rossz érzéseket bizonyos személyekkel. Tulajdonképp egészséges embereknek is hasznára válna a terápia elvégzése, szerintem nagyon sok mindent lehet belőle a magunk javára fordítani.
Egyszerre megrendítő és humoros is volt az a posztod, ahol arról írsz, hogy a holnapi programod szerint ki kell menned a Hortobágyra. Hogy kikiabáld a pusztába magadból: ”Teljesen földbe döngöltél már bennünket (…)”. A családod számára ez egy embert próbáló időszak volt. Ők hogy élték meg a veled történteket?
Ez jó kérdés. Akarom is tudni, meg nem is. Mindenki külön-külön is elszenvedett már nagy és komoly veszteségeket, mielőtt én beteg lettem volna. Aztán jöttem én egy borzalmas hírrel. Valahol úgy érzem, hogy ebben a fájdalmukban nem nekem kell segíteni őket. Szerintem, ha én jól vagyok, úgy értem valóban jól és nem csak az ő kedvükért játszom el, akkor nekik is minden könnyebb. És az őszinteség is segíti őket. Ha elmondom, hogy például most borzasztóan érzem magam, adjanak egy kis időt és összeszedem magam, akkor ők sem folyamatosan azon pörögnek, mivel tudnának segíteni, mert van, hogy nem tudnak. Nekik is őszintének kell lenniük magukkal. Ha valami már sok, és magukra kell figyelniük, akkor tegyék meg, mert nem áldozhatják fel magukat az én kedvemért.
A gyermekeimre persze mindig külön figyeltem. Ha úgy érzem, valami bántja a kislányom, kisebb-nagyobb köröket futva, próbálom megfejteni, mi a bánatának, dühének gyökere. Lehet, hogy semmi köze a betegséghez, de lehet, hogy egy félelmét nem tudja már megfogalmazni hetek óta.
De visszatérve a Hortobágyhoz… Oda nem mindig van lehetőségem kimenni, hogy belekiabáljam bánatom a pusztába, viszont szoktam egyedül vezetni, így az remek lehetőség arra, hogy szó szerint rekedtre ordítsam magam, ha valami feszültség csak így tud távozni. Eleinte még néztem a visszapillantóban, hogy vajon ki látja, de ma már ez sem nagyon gátol, aminek ki kell jönnie, jöjjön.
Betegséged idején kötöttél egy takarót. Mesélj erről a különleges takaróról!
Jaj, ez nagyon jó emlék! Ez is a Simonton-terápiához kapcsolódik. Célokat kellett magamnak kitűzni, 3, 6 hónapra, 1 évre és 3-5 évre. Olyanokat, amelyek elérése reális, rajtam múlik, nem feltétlenül pénzhez köthető, de már régóta szerettem volna például elérni, és rólam szól, az én fejlődésemet szolgálja, vagy pusztán örömet szerez.
Az egyik ilyen fél éves célom volt, hogy a kisfiamnak horgoljak egy takarót. Mondanom sem kell, hogy soha előtte nem fogtam se kötőtűt se horgolótűt a kezemben. Több okból is szerettem volna ezt a takarót elkészíteni. Először is, mivel két hónappal korábban született meg a kisfiam a tervezettnél és a születése után nem rá, hanem rám irányult a figyelem, ezért kimaradt az az idő, amikor lélekben is fel tudtam volna készülni a fogadására, majd érkezésére. A takaró készítése alatt ezt az időt arra is szántam, hogy lélekben is megérkezzünk egymáshoz a kisfiammal.
Másodsorban, úgy általában az életben én nagyon sokszor elkezdtem valamit, vagyis ezer és egy dolgot, de befejezni alig fejeztem be ezeket. Ezen is szerettem volna változtatni. Szerettem volna valamit végig csinálni elejétől a végéig. Ez a takaró erre is jó volt. Az utolsó percre hagytam a befejezést, vagyis pár órával a kitűzött dátum előtt (szilveszterkor) lettem készen. A környéken már petárdáztak az újév alkalmából. Nagyon szép lett, és büszke vagyok rá. A kisfiam azóta kinőtte, de a világért sem vinném ki a garázsba a kinőtt ruhák közé.
„2017-ben az Édes Szabadság új életet kezdett” – írod a blogodban, miközben kislányodnak szánt terápiás jellegű kéziratod könyvvé formálódott. Mutasd be, kérlek röviden, hogy született meg a könyv, és kik azok az álruhás tündérek, akik segítségedre voltak a megszületésében!
A könyvet – csakúgy, ahogyan az Édes Szabadság blogomat is – belső, azaz családi használatra szántam. Emlékszem arra a pillanatra, amikor egyszer csak a kislányom bőrében éreztem magam, és ahogyan a gyermekek néznek fel a világra, én is úgy néztem magamra az ő szemein keresztül. Álltam és kérdeztem, mi történik anyával, miért ideges, miért hullik ki a haja, mi ez a felfordulás itthon. Ez indított el, hogy az ő oldaláról is mutassam be az eseményeket, ne csak az enyémről.
A vizsgálatokra várva, kezelések alkalmával nagyon sok időm volt, és én ezzel foglaltam el magam, írtam az igaz meséket, este meg felolvastam a kislányomnak a történeteket, így készült a Sebaj Haj! Persze magára ismert benne, és eleinte még félszegen hallgatta, de aztán egyre jobban várta a folytatásokat. Sokat nevettünk, kijavítgatott, ha nem is azt gondolta, amit én leírtam, partnerem volt benne, és rendkívül várja a megjelenést. Olyan aranyos, azt gondolta sokáig, hogy egy darab ilyen könyv lesz és akik előrendeltek már belőle, azoknak új meséket írok.
Az álruhás tündér elnevezést először Mailáth Mónika (a Magyar Onkopszichológiai Társaság elnöke) írta rólam a könyv ajánlójában, de én most kölcsön veszem tőle ezt a kifejezést. Nekem az egyik álruhás tündérem ő lett, Mónika, aki onkopszichiáter, egyben gyermekpszichiáter, akihez néhányszor elvittem a kislányomat.
Rendkívüli jellemével, beszélgetéseinkkel – amikor nem csak betegnek érezhettem magam a Klinika falain belül, hanem teljes embernek – rengeteget segített nekem. Hisz az alkotás erejében, pontosan tudja, mekkora erőt tud az adni. A másik tündér Bencze Anita, aki instrukció nélkül lefestette a mesét olyanra, amilyenre megálmodtam. Anita – mielőtt járt volna nálunk -, tulajdonképp tökéletesen úgy festette le a hálószobánkat az egyik meserészlethez, ahogyan az a valóságban is kinéz, még a takaró mintázata is egyezett a miénkkel. Félelmetesen ráérzett minden más részletre is.
Végül egy tündér fiút is bemutatnék, mert bizony olyan is létezik, ő nem más mint a férjem. Ő működteti a hátteret, a blogét, a könyv honlapját, a könyv szerkesztését, a technikai részleteket és nem utolsó sorban a lelkemet is olajozza, ha kezd valahol megtörni rajta a fény.
Az egyik posztodban, azt írtad, hogy van egy bizonyos billenőkapcsoló, amit kezdetben folyamatosan két kézzel lenyomva kellett tartanod gondolatban, hogy elhidd, meggyógyultál. Most hogy boldogulsz ezzel a kapcsolóval?
Hát igen, és sajnos ki is újult a betegség, úgyhogy megint gyógyulok. Ilyenkor nincs billenőkapcsoló. Ilyenkor gyógyulás van. Persze eszembe jut néha, hogy mi van, ha nem jó irányba mennek a dolgok, de Májer Rékától, az onkopszichológusomtól tanult mondatot veszem elő: A rossz gondolatokat azonnal állítsam meg! Ugyanannyi erővel arra is gondolhatok, hogy jó irányba mennek a dolgok! Ezzel máris többet tettem a gyógyulásomért, fordítsam ebbe az irányba az energiámat.
Tóth Kata könyve, a Sebaj Haj!, itt rendelhető meg.
Kapcsolódó cikkeink:
– Korszakalkotó felfedezés: új kezelés a mellrák ellen
– Rákot és meddőséget okozhatnak egyes növényvédő szerek
Kapcsolódó cikkek
