Az utolsó óvodai nap végén a nagylányom, aki már négyéves, azzal fogadott, hogy „anyu, indulhatunk, hisz vakáció van”. Szerinte a vakáció utazást takar, ha nem megyünk sehova, az nem vakáció, hisz amúgy is mindig itthon vagyunk, szombaton is, vasárnap is. Eszmefuttatását naponta tíz-tizenötször ismételte, biztos ami biztos. Tény, hogy én hamarabb meguntam hallgatni, mint ő mondani, így bepakoltam őt, meg a kétéves kis tesót az autóba, és elindultunk hármasban Erdélybe a nagyszülőkhöz. „Biztos vagy benne?” – kérdezte a férjem, én legyintettem, hogy igen. Mi lehet ebben olyan nehéz?!
1. Mondj le a csendről!
Tata mellől, Bajról Marosvásárhely mellé utaztunk, a GPS azt mondta, hét óra az út. Erre legyintettem, hogy persze, lesz az tíz is. Optimista voltam, hisz végül tizenhárom lett. Nem értünk el Budapestig se, amikor meg kellett állni, a nagynak pisilni kell, a napellenzőt leszerelték, a kicsi ordított, hogy „sütik a nap”. Pár perc, sima ügy – gondoltam, azt viszont nem, hogy ezt nagyjából óránként meg fogjuk ismételni.
Az M5-ösre térve azt vettem észre, hogy csend van, csodák csodája, mindkettő aludt. Pár percig, aztán ügyesen felosztották a pihenést, nehogy véletlenül egyszerre hunyják le a szemüket, mert akkor jobban haladtunk volna, minek? Az első következtetés: felejtsd el, hogy majd aludni fognak, és haladsz, mint a villám.
Rajky Emőke gyermekeivel – fotó: magánarchívum
2. Soha többé kánikulában!
Kecskemét környékén volt az a pont, amikor megbántam, hogy nem halasztottam el az utazást. Kánikulában indultunk, a meteorológiai jelzések egymást érték, és mindenik hőségriadót mondott. Az autó klímája bírt, amit bírt, mégis többször átöltöztünk, mert a pólók locsogtak az izzadságtól. Szerencsére gyorsan mentek ezek a váltások, de a második, és talán legfontosabb következtetést levontam: ha nem muszáj, ne kánikulára időzítsem az utazást.
3. Bili nélkül sehova
Aradnál a kicsi is mondta, hogy pisilni kell. Az utazás miatt rá pelust adtam, bilire való szoktatás elején járunk, úgy véltem, hogy az útra jó lesz a pelus, majd mamánál folytatjuk a szobatisztaság-akciót. Bementünk egy benzinkútra, rá akartam tenni a vécére, de égszakadás, földindulás, olyan üvöltésbe kezdett, hogy a takarítónő kopogott az ajtón, hogy mi történt, jól vagyunk? Jól, csak nem akar a vécére ülni, mert fél. Bilit persze nem pakoltam, mamánál is van… Sajnáltam a gyereket, lassan én is a sírás határán voltam, hogy lehettem ennyire meggondolatlan, hogy nem teszek bilit, most hogy végzi el a dolgát a kétévesem? Most, amikor végre szól, hát most rontom el? Végül a benzinkút mögötti füves részen sikerült neki, nem érdekelt az se, ha valaki megbüntet, leordítja a fejem, csak a gyerek legyen jól, vagy legalább jobban. Ezzel megvolt a harmadik következtetés is: még egy évig legalább nem indulok el bili nélkül.
4. Édességből sosem elég
Az anyósülésen egy táska étel, nasi, gyümölcs lapult, ezekkel próbáltam őket lekenyerezni, valahányszor elindult a testvérharc. És elindult nagyjából félóránként. „Az én kiflim, nem, az enyém, leesett a párnám, elvette a kockámat, nem akarom, hogy nézzen” – hallottam, miközben éreztem, hogy az egyébként alacsony vérnyomásom az egekben. Rádiót kapcsoltam, velük énekeltem, majd újból megálltunk, kivettem őket, visszatettem, aztán jött a „mennyi van még?” és „mikor érünk már oda” cunami. Harminc másodpercenként.
Próbáltam a pozitív oldalát nézni a dolognak, hogy anya és két lánya nyaralás ez, az utazás csak egy része. Jó lesz (vagy legalább jobb), de ez a magam nyugtatása amilyen gyorsan jött, úgy el is szállt. Számoltam a kilométereket, a perceket, nyomtam a gázt, mantráztam, hogy bírják. Még egy üdítő, még egy nápolyi, nem érdekelt, hogy nem csak a gyerek, hanem a fél autó ragad, csak csend legyen. A negyedik következtetés: kényszerhelyzetben megengedett akár a gumicukor, és minden más édesség.
5. Éljen a buszos dal!
A közlekedési táblák magyarázása, számolása, a piros autók keresése mellett énekléssel töltöttük az időt. Ösztönöztem őket, hogy gyújtsanak rá egy-egy gyerekdalra. A mókuska, a boci-boci nem volt nyerő, a busz kereke annál inkább. Magyarul, angolul, kinek hogy ment. Dalolásukban forgott nem csak a kerék, de az ablaktörlő, meg az ajtók is, az összes lehetséges kombinációt végighallgattam, nagyjából száz kilométeren át. Azt figyeltem meg, hogy egymást túllicitálva ordították az éneket, én pedig a harmincadik ismétlés után már meg se hallottam. Tényleg létezik egy láthatatlan gomb, amivel az anyák ki tudják kapcsolni a hallásukat úgy, hogy közben mégsem kapcsolják ki? Az ötödik következtetés: hagyd őket hangosan énekelni, ez segít.
Rajky Emőke gyermekei – fotó: magánarchívum
A felismerés, hogy csak félúton vagyunk
Tizenhárom óra múlva megérkeztünk, kiszálltunk az autóból, a nagy büszkén mondta, hogy most már igazi vakáción vagyunk. Amint a táskákat pakoltam ki, a ropi-, pufi-, cukorka- és kekszmaradékokat sepertem ki az autóból, arra gondoltam, hogy úristen, haza is kell menni. Árulnak valahol türelmet? Nem, de a végső következtetés ott volt a szemükben: kutyázás, vizezés, állatsimogatás, tojásgyűjtés öröm, felszabadult gyerekség – ez mind az első órában, majd folytatódott egész héten. Megérte? Meg.
Kapcsolódó cikkek
