Rumini, Galléros Fecó, Füttyös Vilkó, Doktor Maszat, Cipelő cicák. Csak néhányan a több százból, akik köszöntőlapot “írtak alá” Berg Judit írónak, megteremtőjüknek. Rajongóik még többen vannak – és a történetek sorának nincs vége. Judit csak ír, ír és ír – ahogy mindig is készült rá. Most már felnőtteknek is.
Amikor időpontot egyeztettünk, azt mondtad, most “nagyon benne vagy valamiben”. Gondolom, ez nem olyan ritkaság nálad.
Mindig több dolgot csinálok egyszerre. Például most – életemben először – elkezdtem felnőttregényt írni. Férfi-nő ügyekről szól, krimiköntösben. Hónapok óta dolgozom rajta, és nagy izgalomban tart, miközben van egy csomó félelmem is: vajon tényleg lehet érdekes másoknak?
Hatvannál több gyerekkönyv után. Mennyi is pontosan?
Hatvanegy vagy hatvankettő, nem is tudom. De ez most más, ebben nem vagyok annyira otthon. Amikor gyerekeknek írok, valahogy van bennem egy nagy magabiztosság; tudom, hogy jó, amit csinálok. Igaz, az elején ott is mindig jönnek a kétségek, de ott már tudom a technikát, hogy hogyan lehet legyőzni ezeket.
Lehet, hogy abból adódik ez, hogy a gyerekeket jobban ismered, mint a felnőtteket? Vagy utóbbiaknak jobban meg akarsz felelni?
Nem, mert a gyerekeknek is a lehető legjobbat akarom adni. Inkább magammal kapcsolatban vannak most bizonytalanságaim. Olyan vagyok most ebben a helyzetben, mint egy tanár, akinek vannak bejáratott témái, és egyszer jön valami teljesen más. Fontos és izgalmas, de még nem tudja, hogy találjon rajta fogást.
Ez a hasonlat találó más módon is: te nemcsak szórakoztatsz, de észrevétlenül oktatsz is a könyveiddel.
Mindig is azt gondoltam, hogy jó tanár lennék. Anyukám, nagynéném is pedagógusok voltak, és a testvéreim is azok lettek. Emlékszem, ha olvastam egy jó könyvet, már közben azon gondolkodtam, hogyan tudnék úgy mesélni róla az osztálytársaimnak, hogy ők is kedvet kapjanak hozzá. A kisebb testvérem kilenc évvel fiatalabb nálam, annak idején pelenkáztam, járni tanítottam… furcsa, de volt bennem egy olyan érzés, hogy akár az anyukája is lehetnék. Igen, azt hiszem, gyerekkorom óta készülök arra, hogy gyerekeket szólítsak meg.
Aztán valahogy mégsem rögtön találtad meg a meseírást. Fordítottál, újságot írtál…
Ezek főként a pénzkeresetet szolgálták. Már egyetemistaként is írtam gyerekszíndarabokat anyukám színjátszó csoportja számára, csak aztán közbejött a várandósságom. Még javában az ELTE magyar-angol szakát végeztem, amikor megszületett az első gyermekem, és mivel az ő édesapjával nagyon hamar elváltunk, muszáj volt egyedül fenntartanom magunkat. Szóval a mesekönyvek előtt minden más munka inkább csak kényszer volt.
És akkor Lillánál eljött a hisztikorszak…
Érthető, mert az első pár évét zaklatott körülmények között töltötte. Nehéz volt, és nemcsak én szenvedtem tőle, hanem ő maga is. Neki találtam ki az első történeteket, olyanokat, amelyekkel talán segíteni tudok neki kilépni ezekből a befeszült helyzetekből. Tulajdonképp megszelidíteni a hisztiket. És akkor megtörtént a csoda: a mesék segítettek. Ő jobban érezte magát, én pedig tudtam működtetni az életünket.
Hogy jutott a dolog odáig, hogy a mesék másoknak is segítsenek?
Egy barátomnak könyvkiadója volt, ő beszélt rá, hogy adjuk ki. Így lett az első kötetem a Hisztimesék, és innentől rákaptam az írás ízére. Találkoztam a második férjemmel, született három közös gyerekünk. Nem kényszerültem rá arra, hogy a kevés szabadidőmben munkákat vállaljak, úgyhogy őrületes belső vággyal vetettem bele magam az írásba. A gyerekek alvásidejében alkottam, még akkor is azt választottam alvás helyett, ha nagyon fáradt voltam. Néhány rövid mesével kezdtem, aztán jött a Rumini.
És vele a siker. Váratlanul ért?
Igen. Nagyon csodálkoztam, amikor megkaptam az első értesítéseket a jogdíjról, pedig az akkor még csak pár tízezer forint volt. Mire minden gyerekünk óvodás lett, már számos könyvem volt, és iskolákba, könyvtárakba hívtak közönségtalálkozókra. De azért a mai napig szeretek magamra úgy gondolni, mint Juditkára a lakótelepről.
Akiből igen termékeny író lett. Számomra elképesztő az, ahogyan felépítesz több párhuzamos mese-univerzumot millió szereplővel, cselekményszállal, helyszínnel…
Én úgy gondolom, hogy ha az ember valamihez kapott tehetséget és képes kibontakoztatni, abból muszáj, hogy átlagon felüli süljön ki. Biztosan van, aki jobban ért nálam a gyerekekhez, van, akinek színesebb a fantáziája nálam, más ügyesebben bánik a nyelvvel, de akiben mindezek kombinációja magas szinten van meg, úgy már nincsen sok, és a jó meseíráshoz ez kell.
Tudod, hogy hány szereplőt teremtettél mostanáig?
Nem, de nyolc éve kaptam apukámtól egy köszöntőlapot, amit akkor aláírt az összes teremtményem nevében. Egy A4-es lap tele volt velük, nem túl nagy betűkkel… de szerintem minden Rumini könyvvel is meg lehetne tölteni egy jó nagy lapot.
A gyerekek fejben tudják tartani?
Hogyne. Képesek rákérdezni tíz évvel ezelőtti, mellékesebb jelenetekre, amire már én is alig emlékszem. De a számomra fontos történetek és szereplők természetesen a fejemben vannak.
Van köztük kedvenc?
Van. Mert olyanra alakítottam. Az összes szereplőm közül a legnagyobb kedvencem Galléros Fecó tengerészlegény. Amikor az ő naplóját írtam, szinte szerelmes lettem belé. Még az sem zavart ebben, hogy ő egy egér, én meg egy ember.
És azért mindig születnek új hősök.
Muszáj, hiszen a tengerészek mindig új vidékre mennek. A legizgalmasabb ezeket a világokat kitalálni. Hogy ott kik élnek, hogyan laknak, mik a konfliktusok… és közben ne ismétlődjenek a sablonok. Ne mindig zsarnok uralkodó legyen ott, meg gonosz varázsló.
De hallom, külföldi kiadást utasítottak már el azzal, hogy “túl sok egeres mese van már a piacon”.
Ó, abból külön könyvet lehetne írni, hogy milyen kifogásokkal utasítanak el dolgokat. Például amikor a Lengemesékkel pályáztunk, azt írták, a történet nem alkalmas megfilmesítésre. Aztán támogatás nélkül készült el, és rengeteg díjat kapott egész estés animációs filmként.
Előfordult veled, hogy Bogyó és Babóca kötetet akartak aláíratni veled?
(Nevet.) Igen! Még a pályám elején kihozta egy anyuka a játszótérre. Szegény nagyon csalódott volt, amikor mondtam, hogy az egy másik B betűs szerző.
Minden sorozatnak külön rajongói vannak? Vannak a ruminisok meg a lengések?
Vannak nagyon lelkes rajongók, de sok az átfedés is. A Ruminit sokan olvassák ovisoknak, de inkább kisiskolások tudják mélységében élvezni. A lengék kalandjai jobban követhetők a kisebbek számára.
Hogyan kell “jól mesélni”? Mit tudnál tanácsolni nekünk, szülőknek?
Rá kell szánni az időt. És ha csak kis affinitásunk is van, a kicsiknek fejből érdemes mesélni.
Most magad ellen beszélsz…
Na, jó, hát úgyis vannak olyan pillanatok, amikor jól jön a mesekönyv. Velem is előfordult, hogy amikor egész nap szerepjátékoztam, társasoztam, este hétkor már nem akartam gyereket látni… ha nem sikerült mozgósítanom a lelkem, akkor maradt a “könyvből mese” nálunk is.
Érzékeled-e azt, hogy a kicsik annyira hozzászoknak óhatatlanul is a mozgóképhez, a színes, filmes mesékhez, hogy már nincs türelmük a könyvből olvasott történetekhez?
Veszélyesnek tartom, ha tízéves koruk alatt rendszeresen képernyőznek. Egy letöltött mese vagy játék annyira erős inger nekik, hogy a saját fantáziájuk ellustul, és valóban, türelmetlenebbek lesznek, pedig törekszem rá, hogy az írásaimban gyorsan kövessék egymást az események. De olyan gyerekről még nem hallottam, aki önmagában elutasítaná a mesét, ha nincs helyette ott a kütyü. Legfeljebb olyanról, aki nem szeretne félelmetes mesét vagy csak olyat kér, ami róla szól, esetleg épp ellenkezőleg: messzi világba viszi el.
- Kapcsolódó: Mit olvassunk esténként?
Meg tudnak még lepni a gyerekek?
Persze. Volt olyan nyolcéves, aki azt kérdezte, miért nincs olyan mese, aminek rossz vége van. Amikor faggattam, hogy miért vágyik erre, azt mondta, hogy a híradóban is lövik egymást az emberek. Gondolom, ezt a traumát akarta feldolgozni.
Valóban: nem tartjuk őket túlságosan burokban azzal, hogy a mesékben minden jól alakul? Miközben a valós világban elég sok a szörnyűség és igazságtalanság.
A kisgyerekek nagyon tudnak szorongani. Fontos, hogy megteremtsük nekik a biztonságos alapot, a hitet abban, hogy tud jól működni a világ. Ettől még meg lehet beszélni, hogy a bácsi miért alszik az utcán, és lehet neki vinni meleg kesztyűt. A legnagyobb lányom például nagyon szorongó volt. Mikor először szembesült a halállal, nagyon megrendült, aludni sem mert. Akkor egy pszichológus azt mondta, muszáj neki kapaszkodókat adni, és csak annyival szembesíteni, amennyit elvisel. A gyerekek nagyon okosak, mindig csak annyit kérdeznek, amennyivel meg tudnak birkózni.
Lilla lányod ma már huszonhárom éves. Bori tizenkilenc, Dalma tizennyolc, Vilmos pedig tizennégy. Hogyan vészeltétek-vészelitek át a kamaszkort?
Annyiban könnyű dolgom van, hogy nagyon jó fej kamaszok, ami érdekes ahhoz képest, hogy én viszont zűrös és nehéz tinédzser voltam, nem mertem mindenben őszinte lenni a szüleimmel. Akkor elhatároztam, én úgy fogom csinálni, hogy a gyerekeim bízzanak bennem. Persze, nekik is vannak idegesítő dolgaik, de mindig megpróbáltam megérteni őket és mindazt – zenéket, divatot – ami nekik fontos.
Inspiráltak szereplőket?
Nem vagyok híve annak, hogy akár magamat, akár másokat egy az egyben beleírjak a könyveimbe, de beszélgetéseket, konfliktusokat, jellemvonásokat emeltem át.
Érdekes, hogy három lányod van, de az első Rumini-könyvben egy lányszereplő sincs.
Ezt én észre sem vettem, utólag mondta valaki. Lehet, hogy nem véletlen, mert én egész gyerekkoromban azt sajnáltam, hogy nem fiúnak születtem. Kalandor akartam lenni, világutazó, de úgy neveltek, hogy azt hittem, egy nőnek azt nem lehet. Az első szerelemnél jöttem rá, hogy azért nem rossz lánynak lenni sem. Az is érdekes, hogy bár mindig sok gyereket terveztem, fiúként éltek a képzeletemben. Persze boldog vagyok a gyerekeimmel, egy picit sem bánom, hogy három lányom is lett.
Gondolom, teljesen más személyiségek mind a négyen.
Igen, de a lényegi dolgokban mégis nagyon hasonlítanak. Imádom bennük, hogy hiába veszekszenek sokat, abban a pillanatban, hogy bármelyiknek baja van, összezárnak.
Apukád ajándékából arra következtetek, hogy büszkék rád a szüleid. Pedig biztosan voltak időszakok, amikor aggódtak érted. Egyrészt lázadó kamasz voltál, másrészt a családi életedben is mertél bátrakat lépni: kétszer váltál, tavaly pedig harmadszor is férjhez mentél.
Hát igen, ez nem alakult egyszerűen, és biztos, hogy a szüleim aggódtak időnként. Édesanyám már nincs köztünk, és nagyon hiányzik nekem is, a gyerekeknek is, mert nagyon jó nagymama is volt. Abban, hogy hogyan kell szeretettel nevelgetni egy gyereket, egyetértettünk még akkor is, ha én szabadabban gondolkodom, a szüleim konzervatívabbak. De mindent egybevetve idilli gyerekkorom volt, és hálás vagyok érte, hogy ők a szüleim.
Kapcsolódó cikkek
