Bizonyítványt osztunk az anyáknak

Szinte mindenütt véget ért a tanítás. Legtöbbünk gyerekei már meg is kapták a bizonyítványt, van, ahol még ezen a héten tartják az évzárót. Most végre megtudhatjuk, hogy milyen munkát végeztek. Ilyenkorra legtöbbjük már kimerült, beletelhet akár néhány hétbe is, mire kiheverik a tanév fáradalmait.

 De mi a helyzet az édesanyákkal? 

Nem tudom, hogy más hogy van ezzel, de amikor véget ér a tanév, minden évben azt érzem magamon, hogy én is megkönnyebbülök. Én is fellélegzem, és nekem is szükségem van egy kis iskolamentes időszakra.

Ahogyan az év vége közeledik, fel szoktam ismerni magamon a telítődés tipikus tüneteit, amelyek jellemzően a hanyag gondatlanságban szoktak manifesztálódni. Egyre kevésbé törekszem arra, hogy a tökéletes és pedáns szülő képét hozzam. Tipikus példa erre, amikor egy hétig elfelejtek belenézni mondjuk a lányom üzenőjébe (mondván, év végén már a fű sem terem), mígnem egy szép napon rezegni kezd a telefonomon az e-kréta értesítő arról, hogy az osztályfőnök három darab piros felkiáltójeles üzenet formájában közli velem, hogy várja a válaszomat az egy héttel ezelőtt az  üzenőfüzetben feltett kérdésére. Fogalmam sincs, miről beszél, ezért elhatározom, hogy amint hazaér aznap a lányom az iskolából, azonnal megnézem azt  a bizonyos üzenetet. Délutánra azonban a leghalványabb emlékem sincs már az egészről. Így aztán másnap fújtatva, összeráncolt szemöldökkel és rosszalló tekintettel adja át a kislányom azt a nyomorult dokumentumot, miközben szórja rám a szemrehányásokat: – Szilvi néni nagyon mérges, amiért nem válaszolsz neki Anyaaaa. Én pedig egyik szememet sütöm le a másik után, nagyokat nyelek szégyenemben, és közben arra gondolok, hogy Szilvi néninek ebben mélységesen igaza van, de év végén már ne nekem üzengessen, hanem számolja inkább a szabadulása perceit.

Aztán valahogy nagy nehezen tényleg eljön a vég. Az évzárón az igazgató ünnepélyes hangon hivatalosan is megerősíti: a 2022/2023-as tanévet ezennel lezárom. Ilyenkor én mindig libabőrös leszek. Elönt valami jó érzés. Mintha még mindig iskolás lennék, és most érdemesnek találtattam volna arra, hogy egy osztállyal feljebb léphessek.

Sokat gondolkodtam rajta, hogy vajon ennek mi lehet az oka. Aztán egyszer csak belém hasított: – Hiszen én is végiggürcöltem az évet! És ott, abban a pillanatban nem voltam lusta leülni, és alaposabban átgondolni, hogy szülőként egy-egy tanév mennyi, de mennyi munkával jár!

A tanév számokban 

A 2022/2023-as tanévben nagyjából 170 napot jártak a gyerekek iskolába. Azaz 340 alkalommal indult útjára a „mamataxi“. Az első kör reggel hét óra tizenöt perckor, a második délután három óra harminckor.

170 alkalommal készült uzsonna, tízórai. Mindez annyi adagban, ahány gyermeket el kellett látni elemózsiával. Ebből a 170 alkalomból nagyjából 150 alkalommal hangzott el, hogy a csomagolt ételre a gyerek legszívesebben az ÁNTSZ-t hívta volna ki, annyira pocsék és szörnyű volt. – Bezzeg a Karcsinak háromszögszendvicset csomagol a mamája! – Katinak pénzt adnak, hogy a büféből azt válasszon, amit csak akar! – Mama, légszíves ne tegyél a szendvicsembe se vajat, se sajtot, se paprikát, se semmilyen levelet és csírát, jó? Mert ez így nagyon gáz! – Értettem főnök! Akkor üres kifli egy szelet párizsival, rendel!

Mindkét fél évben volt minimum egy maratoni szülői értekezlet (darabonként 2-3 órás), ahol nem igazán hangzott el semmi olyan, amelyről ne lehetett volna e-mail formájában tájékoztatni a szülőket. De cserébe az az egy-két idegesítő szülő a végén, amikor az ember már majdnem bepisil, még feltette a szokásos és teljesen értelmetlen kérdéseit, mint például: – Nem lehetne az iskolai menzát megreformálni? – Idén is 45 percesek lesznek a tanórák? – Nem lehetne, hogy az iskola kicsit később, mondjuk fél tízkor kezdődjön? Satöbbi.

Legalább egyszer a fogadóóra nevű remekbe szabott rendezvényből is kivehette minden szülő a részét, amelynek során mindannyian megtanultunk tökéletes pókerarcot vágni, bármit is mondjanak a gyerekünkről, és olyan alázatosan viselkedni, mintha legalábbis az angol király hívott volna meg bennünket ötórai teára.

Túléltük, és megoldottuk az összes nevelés nélküli és munkaszüneti napot, valamint őszi, téli és tavaszi szünetet. Még úgyis, ha nekünk azért dolgoznunk kellett közben.

Az éjszaka közepén elrohantunk minimum háromszor a plázába körzőért/vonalzóért/gyurmáért/Sirály a királyért. Ugyanis a gyereknek persze hogy este kilenckor jutott eszébe, hogy másnapra ez vagy az kell. – Különben beírást kapok! – Különben egyest kapok! – hangzott el a megfelelő varázsszó, és anya már rakta is egyesbe a sebességváltót, hogy aztán a hatalmas hipermarketben elkezdje felkutatni a hiányzó tárgyat. Mint egy tűt a szénakazalban. Félálomban.

Minimum kétszer, de inkább tízszer sikeresen abszolváltunk egy előre nem várt, igencsak rövid határidejű katasztrófát feladatot: – Anya, holnap sütivásár lesz az iskolában, és én megígértem Réka néninek, hogy viszek hatvan darab muffint és pont ugyanennyi kókuszgolyót. Akkor nekiállunk sütni? – Hát hogyne, kislányom, épp időben szóltál így este hétkor!

Minimum háromszor kaptunk olyan e-mailt az iskola védőnőjétől, amelynek csupán az olvasástól is azonnal elkezd viszketni az ember feje: „Kedves Szülő! Gyermeke hajában serkét találtam. Az osztályban többen érintettek. Legyen szíves mihamarabb intézkedni, és a gyermek fejét tetűirtóval lekezelni!“
Ezzel kapcsolatosan minimum egyszer előfordult az is, hogy az ember épp a munkahelyén ült, amikor érezte, hogy valami mozog a hajában. Odanyúlt,  és egy kifejlett méretű tetű potyogott a tenyerébe. De az illető – a fogadóórán már mesteri szintre fejlesztett pókerarca segítségével – nem esett ki a szerepéből. Hanem a megfelelő pillanatban az iroda mosdójába zárkózva zokogott némán az undortól. Bő tíz percig.

Mindenesetre ebben a tanévben három-négy üveg tetűirtó flakont is beszereztünk. A derékig érő, sűrű hajú lánygyermekünk haját serkefésűvel 10-20 órán át fésülgettük. Amikor pedig belecsöppent a szemébe a tetűirtó szer, mert mi már félholtak voltunk a fáradtságtól, ő pedig összevissza ficánkolt, az ügyeletet is megjártuk szteroidos szemcseppért.

Legalább tizenöt alkalommal nem felejtettünk el időben beküldeni pénzt kirándulásra/úszásra/korcsolyára/zsírkrétára/dobozkára.

Minimum három programra kísérőként csatlakoztunk. Majdnem önszántunkból. Így fordulhatott elő a majdnem-agyrázkódás a korcsolyapályán, illetve a majdnem-kartörés a csúszós erdőben.

Legalább 200 e-mailt írtunk, amelynek a megszólítása így hangzott: – Kedves Tanárnő/Tanár Úr!

Minimum napi 20 percet, azaz összesen 3400 perc percnyi gyerekidőt töltöttünk a gyerekeink tanulnivalójával és iskolai felszerelésével.

Hónapról-hónapra majdnem mindig sikerült időben befizetni az ebédet is. Amikor valamiért mégsem, akkor pedig gyönyörűen megideologizáltuk a gyereknek, hogy ez miért volt csodálatos döntés. – Néha hideget is jó enni ebédre! – Más országokban nincs is meleg étel az iskolában! – Legalább addig egészségesebben étkezel! Mindez persze utóbb végtelen öngólnak bizonyult, mert amíg a gyerek nem a menzát ette, addig a mennyországban érezte magát, ezért többé nem hajlandó megenni az iskolai fogásokat.

Biztosan rengeteg dolog van, amit kihagytam a felsorolásból. De azt gondolom, hogy a fentiek átélése/véghezvitele sem  éppen nevezhető elhanyagolható teljesítménynek.

Kedves Édesanyák! Mindezekre tekintettel szeretnék átnyújtani nektek most egy bizonyítványt, amely szorgalomból és kitartásból példás. Odaadásból és szeretetből kitűnő. Türelemből pedig jól megfelelt, hiszen a készségtárgyakat nem osztályozzuk. Gratulálok nektek a sok-sok átvirrasztott éjszakáért! A szöveges feladatok, a mértékegységek átváltása, és a Toldi Előhangjának  a gyakorlásáért. A meg nem evett, penészes – véletlenül a táskában talált – szendvicsek kidobásáért. Mindazért a sok szeretetért, figyelemért és törődésért, amelyet ebben a tanévben is adtatok a gyerekeiteknek. A 2022/2023-as tanévet ezennel lezárom!