Amióta világ a világ, június közepén véget ér hazánkban a tanítás. A diákok bizonyítványt kapnak, amelyben az egyes tárgyakból szerzett osztályzataik szerepelnek. Az osztályzatok egy egytől ötig terjedő skálán meghatározott számok közül kerülnek ki, ahol az egyes az elégtelen, az ötös a példás, és így tovább.
Az osztályzatokat más szóval érdemjegynek is szokták nevezni, mert eredeti céljukat tekintve azt hivatottak demonstrálni, hogy az adott tanuló az egyes tantárgyakból mely jegyet érdemelte ki a mögötte álló év elvégeztével.
Ez a fenti bekezdés pontosan annyira személytelen és semleges, amennyire mindazok a rendszerek, amelyek a gyerekek képességeit és teljesítményét egy merev skála segítségével határozzák meg évről évre.
Hamarosan Magyarország hat és tizennyolc év közötti lakosságának minden tagja ismét megkapja a maga év végi bizonyítványát. Ez az az időszak, amikor a kitűnő Julcsik és Jánoskák szüleinek keble dagad a büszkeségtől. A bizonyítványosztás után otthon előkerülnek a cukrászsütemények, gyorsan elkattan egy tökéletesen beállított kép a mosolygó gyermekről, aki a kezében tartja az okmányt, amely azt hivatott demonstrálni, hogy a gyermek szó szerint kitűnő munkát végzett. A kép pedig megy fel a szósölre – hashtag idén is kitűnők lettünk.
Aztán vannak olyanok, akik ugyanezt a beállított képet lövik a gyerekeikről, de ők a közösségi oldalak „békefenntartói“, ezért náluk a hashtag már sokkal píszíbb: megint eltelt egy év. Mindegy, milyen lett, a fő, hogy boldog legyen.
Van azonban a szülőknek egy csoportja, ahol egész egyszerűen szégyellik, hogy utódjuk nem úgy teljesített, ahogyan azt elképzelték. Jövőre majd jobban igyekszünk. Az a fránya matek kifogott rajtunk! Többségük lapít, és csak azért megy fel a különféle felületekre, hogy megnézze: a gyereke hol helyezkedik el a mezőnyben.
Vajon ezek az emberek tényleg a kicsik teljesítményével foglalkoznak? Vagy valójában bizonyítani akarnak valamit? Valóban a gyerekre büszkék? Vagy az ő kudarcát szégyellik?
Először is nézzük az értékelési rendszer értékelését. Soha nem értettem egyet az osztályzásssal, különösen a készségtárgyak esetében nem.
Igazságtalannak tartom, hogy ha a gyerek előző nap esetleg rosszat álmodott, és mondjuk emiatt fent volt fél éjszaka, vagy egész egyszerűen dekoncentrált, mert mostanában a szülei sokat veszekedtek és aggódik, hogy el fognak válni, és mondjuk ebben a lelkiállapotban ír egy elégtelen dolgozatot, akkor abban a fél évben megpecsételődött a sorsa az adott tárgyból.
A sors fintora, hogy felnőttként – amikor pedig már sokkal jobban össze tudja magát szedni az ember – könnyebben meg tudunk úszni bizonyos számonkérő, nehéz szituációkat egészen egyszerűen azért, mert már számtalan eszköz áll a rendelkezésünkre. Beteget jelenthetünk, elővehetünk egy könnyebb feladatot, esetleg haladékot kérhetünk és hasonlók. De diákként semmi mozgásterünk nincs. Minden pontosan úgy fog történni, ahogyan az az órarendben meg van írva. És a pillanatnyi állapotunk senkit nem érdekel, hiszen egyetlen személy vagyunk a harminckettőből.
Aztán az éves teljesítményből lesz egy bizonyítvány. Ami – ezek után nyugodtan kijelenthetjük – egyáltalán nem biztos, hogy a valóságot fogja tükrözni. Már csak azért sem, mert maga az osztályzatot adó is egy személy, vagyis az értékelése szubjektív. És ez igaz még a leginkább objektivitásra törekvőkre is. Ugyanis az ember már csak ilyen: ezer meg ezer érzés is motiválja a racionalitás és a tények mellett. Tehát máris adva van egy év végi matek négyes, amit mondjuk a gyerek azért zsebelt be, mert volt abban a fél évben egy egyese is, és mondjuk egy nyelvtan hármas, mert a tanár nem kedveli a gyereket, ezért 3,6-ra hármast adott év végén.
Majd elröppen tizenkét év, és a gyerek leérettségizik. Aztán eltelik megint egy évtized, és a valaha mindig kitűnő Julcsi egy fekete monoklival a szeme alatt jelenik meg a tízéves osztálytalálkozón: – Elestem, amikor a nagyobb gyerekkel a kezemben toltam magam előtt a babakocsit.
Julcsinak három gyereke van, egy-egy év korkülönbséggel. A magyar-történelem szakos diplomája valamelyik fiók legalján kallódik a gyerekek egészségügyi kiskönyve mellett. De az sem biztos, hogy megvan még.
Ricsike – az osztály „rossz tanulója“ – először néhány évig taxizott. Aztán kiment Olaszba építkezéseken dolgozni. Onnan pedig Franciaországba. Ott aztán beleszeretett a croissant ízébe. Kitanult péknek. Hazajött, és egy olyan kézműves pékséget nyitott a belvárosban, ahol annyiba kerül egy fél kiló kenyér, mint egy havi diákbérlet.
Ez persze sarkítás, de fontos lenne a hangsúlyt áttennünk a teljesítményről a gyerekre. Elismerve és észrevéve, hogy a gyerek napról napra változik, fejlődik és érik. Keresi a helyét a világban.
És nekünk valójában összesen annyi elvárást kellene támasztanunk felé, hogy tisztességesen, a képességeihez mérten végezze a munkáját. Azaz tanuljon, de főleg gondolkodjon sokat.
És vagyuk mi. A szülők. Akiknek azt a célt kellene kitűznünk magunk elé, hogy a gyerekünk megtalálja majd a helyét az életben. Hogy amikor eljön az idő, olyan szakmát, hivatást, és utat válasszon magának, amely egy életen át, vagy legalábbis egészen hosszú ideig kielégíti, ne adj isten boldoggá teszi.
Napokon belül tele lesznek a közösségi oldalak klassz bizonyítványok fényképeivel. A szülők büszkék. És mi van azokkal a tanulókkal, akiknek becsúszik egy négyes? Esetleg egy hármas? Vagy valami sokkal sokkal rosszabb? Rájuk is büszkék lesznek? Valójában miért számítanak ennyire azok a jegyek? Ez fogja meghatározni, hogy mennyire okos valaki? Mennyire talpraesett? Mennyire érett személyiség? Mennyire tud kialakítani majd egy kiegyensúlyozott kapcsolatot és mennyire lesz hasznos része a társadalomnak? Lássuk be, nem ennyire fekete-fehér az élet. Ennél szerencsére sokkal színesebb világban élünk, ahol a készségek és az érzelmi intelligencia az, ami döntő szereppel bír az egészséges felnőttlétben.
Barna Eszter pszichológus, life és business coach szerint komoly károkat is okozhatunk, ha nem a megfelelő visszajelzéseket adjuk ezekben a kényes szituációkban. Nem beszélve arról, hogy bizonyos esetekben a lényeg – a feltétel nélküli szeretet – vész el a szülő-gyermek kapcsolatból. „A szülői szeretet ideális esetben feltétel nélküli. Ám előfordul, hogy bizonyos családokban a szeretet feltételekhez kötött. Akkor ölellek meg, ha jól viselkedsz. Akkor fogok rád figyelni, ha elvégezted a feladatodat. Nem adok addig törődést, amíg így viselkedsz. Ez nem egy tudatos, előre elhatározott viselkedés, ezért érdemes minél előbb felismerni és változtatni ezen. Ne essünk a mérgező szülő csapdájába” – figyelmeztet a szakértő.
Biztosan hallottunk már olyan történeteket, ahol a szülők teljes meggyőződéssel állították, hogy a kislányuk felnőttként a családi vállalkozást fogja továbbvinni. Vagy festőművész lesz a kisfiuk, mert a szülők mindig is rajongtak a művészetért.
„Bármennyire is nehéz, a szülőknek el kell fogadniuk, hogy gyermekük egy teljes értékű másik ember saját elképzelésekkel. Bátorítani kell őket arra, hogy megtalálják azt a tevékenységet, ami örömet okoz nekik. Segíteni kell őket kibontakozni, hiszen a legnagyobb stresszt az okozza, ha nem lehetünk saját magunk.”
A bizonyítványokat nemsokára kiosztják.
Amikor a gyerek átnyújtja neked aláírásra, ne feledd: egyszer te is voltál az ő cipőjében. És nézd meg, mi lett belőled! Ugye, hogy nincs miért aggódni?
Kapcsolódó cikkek
